Majtényi György: Egy forint a krumplis lángos
2019.01.08.

Majtényi György könyve egyáltalán nem Kádár Jánosról szól. Hanem Cséplő Gyuriról, Váci Mihályról (mond ez a név még valakinek valamit?), a lottónyertesekről és az alattvalók leveleiről. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Kádár János. Ha úgy vesszük, egy ember, leírható életrajzi tényekkel: 1912-ben született Fiumében, szakma, munkásmozgalom, barikádharcok 1930. szeptember elsején (bizony!), ötvenes évek, börtön, 1956, hatvanas évek, terror és konszolidáció, a hetvenes évek látszólagos állóvize, a nyolcvanas évek lassú, majd felgyorsuló eróziója… egészen 1989-ig, halála napjáig. 
 
De felfoghatjuk szimbólumként is, egy korszak, vagy – erről számos vita folyik – egy rendszer emblematikus (és ezért szükségképpen stilizált) alakjaként, proletár kulturhéroszként, bölcs cáratyuskaként, a szovjet blokkban ravaszul lavírozó politikusként, plebejus, konfekció-báránybőrbe bújt diktatórikus farkasként, önmarcangoló, botcsinálta despotaként: megannyi olvasat. 
Sok könyvet írtak már róla. Nos, Majtényi György könyve egyáltalán nem róla szól.
 

A cím – Egy forint a krumplis lángos – A Kádár-kor társadalma - rendkívül frappánsan foglalja össze a háromszáz oldalas kötet témáját. A lángosról is van benne szó (ételről is, szimbólumról is, sőt mítoszról is), a krumpliról („a krumplileves legyen krumplileves” – szól a korszak klasszikus kádári bonmot-ja) – és a társadalomról, a mindennapok olyan szűrőin keresztül, amiket a történészek gyakran figyelmen kívül hagynak. Egyfajta „történelem alulnézetben”, amit kapunk (László-Bencsik Sándor 1973-ban megjelent formabontó, rengeteg vitát kiváltó munkásszociológiájának címe volt ez), illetve nem is annyira „történelem” a szó szigorúan vett, tankönyvi-politikatörténeti értelmében, mint inkább társadalomlélektan, a Kádár-kor sokban változó, sokban megdermedő szövetének felfejtése.
 
Kádár – pontosabban a Kádár-figura, sőt a Kádár-figurák – természetesen a rendszer valamiféle referenciapontjai, de – ha már Kádár – Majtényi sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy miként, milyen  játékszabályok, viselkedési és megfelelési hálózatok, társadalmi kölcsönhatások alakították magát a képet, és az ahhoz való viszonyulást. Roppant izgalmas például összehasonlítani a kádári szociálpolitikáról (illetve annak sajátos hiányáról) szóló két fejezetet: amelyben a Kádárnak címzett – jobbára különféle segítséget, támogatást kérő – levelek, illetve a lottón 1971-ben vagyont nyerő Földi János nevű gyöngyösi pincérhez írott levelek olvashatóak. A problémák hasonlóak, többnyire természetesen anyagi természetűek, legfeljebb a megfogalmazás más. A lényegében, esszenciálisan paternalista államgépezet ugyanis – látszólag, de csupán látszólag paradox módon – irtózott az intézményes szociálpolitikától, hiszen azzal kimondta volna, hogy léteznek olyan társadalmi problémák, amelyekről önképe (és természetesen kifelé vetített képe) szerint nemigen volt hajlandó tudomást venni. Így ezek a levelezők egyéni megoldásokat kerestek a rendszer sajátos végfokain: a kvázi uralkodónál („Tudom, Kádár Elvtárs nem király…” – idézi Majtényi V. Sándor sztálinvárosi tanárt, aki amúgy nem kért, hanem a szocializmussal kapcsolatos gondolatait és aggodalmait kívánta Kádárral megosztani), és a „szocializmuson túli” lottónyertesnél, „Magyarország leggazdagabb emberénél”, ahogy az egyik levélíró fogalmaz. Hasonló kérések más referenciákkal: a Kádár-titkárságra küldött levelek sokszor formális „szocialista” nyelvezetét, és a magánproblémák társadalmiasítását (ami részben puszta stiláris forma, részben viszont annak felismerése, hogy ezek a problémák természetüknél fogva társadalmi problémák) a lottónyerteshez írott levelekben intimebb, sokszor az istenre, a címzett szívjóságára apelláló szövegek váltják fel. Ez a szerves kettősség remekül illusztrálja a Kádár-kori társadalom sajátos kettősségét, a forma és a tartalom problematikáját. Azt az össztársadalmi játékot, ami a legitimációs ideológia és a valóság, a hivatalosság és az informális szféra, a magánélet és a közélet egymásba olvadó, egymást feltételező kettős egységén alapult. 
 
Majtényi sokban támaszkodik Hannah Arendt totalitarizmus-meghatározásaira, és azokat nem egyszer kifejezetten üdítő, új megvilágításba helyezi azzal, hogy a konszolidálódó Kádár-kor társadalmi lelkiállapotára alkalmazza őket, az orwelli „duplagondol” háziasított, vagy legalábbis kevéssé harapós verziójára, ahol a hatalom tisztában van vele, hogy az alattvalók tudják, hogy hazudik, és azt is, hogy a hatalom ezt tudja róluk. Az alattvalók megélik és elfogadják ezt a helyzetet, de mindezt nem elsődlegesen a terrortól, a megtorlástól való félelmükben teszik, hanem egyfajta biztonságért, kiszámíthatóságért, egy, ha nem is túl kényelmes, de viselhető konfekcióéletért cserébe kötnek fausti társadalmi szerződést.
 
Majtényi könyve tulajdonképpen ezt az össztársadalmi léptékű skizofrén állapotot okadatolja számos szemszögből, alulról és felülről, a társadalmi margókon innenről és túlról. A kötetet olvasva végig különös érzésem volt: valójában nem tudtam meg igazán meghökkentő újdonságokat a Kádár-korról, de rengeteg új árnyalatot fedeztem fel a többé-kevésbé ismerős freskón, olyan mellékalakokat, akiket eddig észre sem vettem. A változatlanul mosolygó-integető főalak mögött a háttérben sokkal izgalmasabb dolgok történnek. Bepillanthatunk egy Kádár-kori delikát úriember, egy művészetbarát szocialista „nagypolgár”, a magasrangú funkcionárius Gonda György életébe, amelyben sajátosan elegyedik a lelkes mecénásszerep a némileg parvenü gyűjtőszenvedéllyel („élete során mindent eltett, amit értékesnek gondolt” – írja róla kissé kétértelműen Majtényi), amely a kortárs képzőművészeti alkotásoktól a népművészeti kerámiákon át a minikönyvekig és a szivardobozokig terjedt. Gonda elegáns megyei bálokkal akart régi-új fényt adni a társasági életnek, ugyanakkor riasztó (ízlés)diktátor is volt: „Év végén óévbúcsúztató munkaértekezletet tartott, és az értkezlet végén ajándékokat osztott, amelyek a hibákra mutattak rá. Az ipari osztály vezetőjének egy alkalommal pl. az egyik Vas megyei üzemben gyártott éjjeli lámpát ajándékozott, meg egy kalapácsot. A lámpa egy cilinderes kacsa volt, amelyet az osztályvezetőnek a többiek előtt kellett összetörnie. A gondos ízlésű tanácselnök ugyanis nem szerette a giccset.” Nos, nehezen lehetne ennél összetettebb, sokatmondóbb képet találni: a NÉKOSZ-ista hevület, kritika és önkritika, önkényesen vicces(kedő) aufklérizmus, megalázó jószándék, levegőtlen belső játszmák, példamutatás és példastatuálás – a hatalom megannyi ősi rítusa a Kádár-kor paternalista kvázi közösségi elitjére hangszerelve. Parádés. 
 
De az elit, illetve az értelmiség játszmáinál talán még érdekesebb, fontosabb az alsó tíz százalék, a Kádár-kori szegénység bemutatása – hiszen önmagában a szegénység léte legitimációs problémaként jelentkezett az összjólétinek tételezett fogyasztói szocializmusban (ennek kialakulásáról, a „fridzsiderszocializmus” körüli vitákról is izgalmas és bőséges anyagot kapunk a szerzőtől). A szegénység etnicizálása („cigánykérdés”); folyamatként való ábrázolása (eltűnő, a „beilleszkedés” irányába mutató vektor); illetve diszkriminációja (kívül van a rendszeren) egyaránt tetten érhető. Ez természetesen politika és gazdasági rendszereken átívelő jelenség, mégis sajátosan jelent meg egy olyan rendszerben, amely magát manifeszt módon társadalminak, szociálisnak tekintette. A lózung úgy szólt, hogy a szocializmusban „legfőbb érték az ember”, ám hogy mi is volt ez az „ember”, arra vakító élességgel világít rá egy idézett interjúban Schiffer Pál, a Cséplő Gyuri című 1978-as szociofilm rendezője, mikor a film főszereplőjének korai haláláról beszél (Cséplő György 25 évesen halt meg): „Nyilvánvaló, hogy amikor őt először diagnosztizálták [mikor még „csak” egyszerű vidéki cigányember volt, nem egy országosan ismertté vált film főszereplője – KP], akkor úgy gondolkodott tudatosan vagy nem tudatosan a megyei kórháznak az az orvosa, aki vizsgálta, hogy nem érdemes megoperálni, mert szellemi munkát akkor sem fog végezni, fizikai munkára meg a műtét után sem lesz alkalmas, amíg tud, dolgozzon.” Nos, az elvek szintjén eléggé messze állt a „szocialista emberképtől”. 
 
Ezek persze csak kiragadott példák, ha úgy tetszik, szélsőségesek. A kötet rengeteg hasonló példát mutat be, rövid, néha meglepő történeteket jár körül, többnyire inkább ciklikus, mint szigorúan kronologikus formában – és külön előnye, hogy ezt remek nyelvezettel, élvezetes, helyenként – még ha ez a témát tekintve meglepőnek is tűnhet – kifejezetten szellemesen teszi (a könyv frappáns címéhez hasonlóan önálló kis mestermunkák a fejezetcímek is). A képek legtöbbször informatívak, néha kevésbé (ez persze, lehet egyéni preferencia, de részemről meglennék pl. Váci Mihály portréja nélkül a Váci Mihályról szóló szöveg mellett). 
 
Igazán izgalmas olvasnivaló, azoknak is, akik éltek a Kádár-rendszerben, és azoknak is, akik nem. És hogy miként kerül az asztalra a krumplis (más szövegváltozatokban: meleg) lángos? Majtényi bemutatja a közimert rigmus eredetét (H. András rakamazi gyümölcskertész történetét, akinek költői vénáját az államhatalom egy év börtönnel honorálta), valamint utóéletét. A Burzsoá Nyugdíjasok nevű együttes utóbb így foglalta dalba a kádári lángos kihűlésének stációit: „10 Ft a forró lángos, le van szarva Kádár János!/ 20 Ft a meleg lángos, éljen soká Kádár János!/ 50-es a langyos lángos, mi lesz velünk, Kádár János?/ 100 Ft a hideg lángos, gyere vissza, Kádár János!/ Nyugdíjasnak nincsen lángos, nem segít már Kádár János…” Tökéletes leírás – bár én egy idősebb generációhoz tartozom, ezért inkább az jut eszembe, ahogy a P. Mobil sok (kultúr)politikai huzavona után 1984-ben megjelenő Honfoglalás című albumán a Kétforintos dal inflálódott. De az emlékezet alakulásáról (a múlt állandó jelenvalóságáról és aktuális formájának mozgásáról) még többet tudhatunk meg, ha a dalszöveg mellé odatesszük Majtényi akkurátus helyreigazítását is: „Történészi akadékoskodásnak tűnhet, ám talán mégis fontos megemlíteni, hogy a (hideg, langyos, vagy forró) lángos ára a rendszer születésekor még 1 forint körül volt, a hetvenes évek végén pedig 1 forint 50 fillér körül mozgott, és csak a nyolcvanas évekre inflálódott 2 forintra. Az elszaladó infláció korában, a dalt ihlető kilencvenes években azonban már ennek az árnak a tízszerese tűnhetett valószerűnek. Akár még ennek az apró adaléknak is, amely a rohanó inflációt érzékelteti, lehet magyarázó ereje a Kádár-kor iránti nosztalgia kapcsán.” Bizony, lehet. De ez már persze sokkal inkább a saját korunkról szól, mint a Kádár-korról. 

Szerző: Konok Péter
Szerző:  Majtényi György,  Cím:  Egy forint a krumplis lángos - A Kádár-kor társadalma,  Kiadó:  Libri Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  340 oldal,  Ár:  3999 Ft