Beszélgetés Vajda Gergellyel
2017.09.25.

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon kerül majd először a hazai közönség elé Vajda Gergely 2015-ös vígoperája, a Georgia Bottoms. A zeneszerző-karmesterrel e művéről, valamint a vezénylés és az (opera)komponálás egységéről beszélgettünk. LÁSZLÓ FERENC INTERJÚJA.

Revizor: Te karmester és zeneszerző (zenés színházi viszonylatban: operakarmester és operaszerző) vagy egy személyben, ami régen gyakori pályaképlet volt, ám ma már sajnos jóval ritkább. Mit ad az egyik praxis gyakorlása a másik műveléséhez?

Vajda Gergely: A szerzői-előadói egység megbomlása majdnem kizárólag csak a “western art music”, azaz a komolyzene területére igaz, annak is leginkább a “nyugati”, tehát nyugat-európai, észak-amerikai, illetve az innen máshová (Ázsia, Dél-Amerika) importált fajtájára. A popzenében, jazzben természetes, hogy az előadó szerző is egyben, míg valóban, ugyanez - Presser Gábor kifejezését használva - a “szomorú zenében” ma kivételszámba megy. Nem vagyok vátesz, de remélem, hogy a világ arrafelé tart, hogy aki megírja, az elő is tudja majd adni, adott esetben elvezényelni azt, amit komponált. Az is mindenkinek hasznára válna, ha a hangszeres művészek zeneszerzői próbálkozásai azonos színvonalon születnének meg, és azonos mérce szerint lennének megítélve, mint az “igazi zeneszerzők” alkotásai. Operakarmesternek lenni számomra, talán kis túlzással, mindent jelent, amikor operát komponálok.  Színpadi érzékem és muzikalitásom karmesteri tapasztalat nélkül is lenne, de a helyesen alkalmazott praxis az opera műfajában már “fél győzelem”. Mit bír el egy bizonyos típusú énekhang? Van-e ideje a szereplőnek átöltözni? Érdemes-e három ütem kedvéért kontrafagottra váltani, vagy megoldható a hangzás más hangszereléssel is? Három kérdés a több százból, ami felmerül operaírás közben, és amire “karmesteri énem” gyors és hatékony választ tud adni.

R: Fodor Géza írta valahol azt a nyilván vitatható, de elgondolkodtató felvetést, hogy az opera "válságának" egyik oka abban keresendő, hogy a zeneszerzők számára az opera jó ideje immár csak egy a lehetséges műfajok sorában, s hogy sokszor már csak az operára irányuló akarat evidens.

Vajda Gergely
Vajda Gergely

VG: Az opera műfaja pont attól élő, mert az operára irányuló akarat evidens. Az “opera” mára már pont ugyanolyan tág kategória, mint mondjuk a “szimfonikus zene”, ettől is csábító, és igen, releváns. Csak egy dolog számít, hogy az opera mint keret megfelelő legyen arra, hogy egy zeneszerző, mondhatnám, zenei nyelvezettől függetlenül, kommunikálni tudjon közönségével.

R: Hogyan találtál rá, hogyan választottad ki a Georgia Bottoms témáját?

VG: Amikor a Georgia Bottoms című regényre rátaláltam, pontosan tudtam, hogy milyen operatémát keresek. Úgy éreztem, hogy az én ízlésem szerinti, operának való drámai történetek az Egyesült Államoknak inkább a déli részéről származnak. Az általam rendkívül érdekesnek tartott, bár itthon nem igazán ismert amerikai operakomponista, Carlisle Floyd  szinte mindegyik jelentős műve ilyen déli dráma: Egerek és emberek, Cold Sassy Tree, Susannah. Egyszóval déli, viszont, mivel ebből jelentős hiány mutatkozott, mindenképpen vígoperai témát kerestem. Így akadtam rá aztán Mark Childress regényére.

R: Vígoperád tehát amerikai témájú, s értelmező alcíme szerint a "modern Dél" világát idézi. Ez többféle előzetes elképzelést ébreszthet a majdani hallgatóban: a spirituálék hangjától az opera buffa-allúziókon át egészen a ma popzenéjéig. A Georgia Bottoms mennyiben reflektál az ilyen előfeltevésekre?

VG: A karakterek őszinte és komplex megzenésítésén, illetve a történet humorának pontos színpadi időzítéssel való megjelenítésén kívül a szándékom pontosan az volt, hogy Georgia általánosan emberi történetét meghatározható történeti időben és földrajzi helyen láttassam. Bendzsót, vibrafont, basszusgitárt és szaxofont is használok a zenekarban, mely hangszerek hangja, illetve hangzásuk kombinációja, mintegy filmzeneszerűen, egy pillanat alatt az (igazából képzeletbeli, mégis nagyon valós) alabamai Six Points városába repít bennünket. Az operában felbukkanó idézetszerű zenei elemek (blues, baptista ének, Frank Sinatra,  a 70-es, 80-as évek tévésorozataiból ismerős autós üldözések zenéje) mintegy a téma és a szöveg "természetes velejárói”, közös (pop)kultúránkból merített, maguktól értetődő asszociációk.

R: Milyen fogadtatásra talált operád a két évvel ezelőtt megtartott ősbemutatón?

VG: A “Georgia Bottoms, A Comic Opera of the Modern South” nagyon jól működött a 2015-ös Huntsville-i bemutatón. A közönség jókor, és kellő hosszúságban nevetett, ugyanakkor a torkok is elszorultak, amikor a történet olyan fordulatot vett: például szeptember 11-e kapcsán vagy éppen a főszereplő, Georgia megaláztatásakor.

R: Ha jól tudom, a magyarországi bemutatón, amelyre a te vezényleteddel és Almási-Tóth András rendezésében október 8-án (mindjárt utána a második előadásra pedig 10-én) kerül majd sor a Zeneakadémia Solti Termében, némiképp más formában fog megszólalni az operád.

VG: A budapesti bemutatóra készülve Mark Childress-szel közösen úgy döntöttünk, hogy körülbelül két és fél új jelenetet beiktatunk a történetbe, méghozzá két okból. Az egyik ok az imént példaként említett átöltözés problémája (Georgia karaktere ugyanis egyfolytában a színpadon volt), a másik pedig az, hogy Krystal Lambert polgármesternő karakterét, különösen a szeptember 11-i események fényében, érdemes volt jobban kidolgozni.