Megjegyzések Sipos Balázs Holmi-antológia kritikájáról
2017.07.03.

„Az utak megnyílnak”, aztán bezárulnak. Van, amikor már az első száz méteren. Jó, ha számolnak ezzel az útra kelők. DOMJÁN EDIT észrevételei Sipos Balázs Az utak megnyílnak című írásáról.

A 25 évig folyamatosan megjelenő Holmit már a megszűnése előtt sem kedvelték az újabb nemzedékek. Emlékszem, mint örvendezett 2014 őszén Veszprémben egy kritikai beszélgetésen Lanczkor Gábor: kimúlik a Holmi. Mintha valami ősi monstrumtól szabadulna meg az irodalmi élet. Az egyetemi hallgatók, akik a kritikai beszélgetések elkezdéséig egyetlenegy irodalmi lapot se ismertek (se a Holmit, se a Jelenkort, még az És-t se), lelkesen bólogattak. Ha megszűnik, eggyel kevesebb adósságot kell törleszteniük, ezt se kell olvasniuk. Mikor vitatkozni kezdtem Lanczkorral, hogy a Holmi nagyon sok fiatal tehetséget elsőként közölt, s utaltam Szvoren EdináraSzaniszló Juditra, a kiváló költő elbizonytalanodott. Megvallotta, őt is közölte a Holmi. De (úgy vettem ki) ő sem ismerte a folyóiratot.
 

Sipos Balázs a saját nemzedékéről szólva hasonlóról számol be némi iróniával: „mintha hiányozna belőlünk a Holmiban gyűjtött, őrzött, feldolgozott és bemutatott életművek megismerése iránti olthatatlan vágy”. Végül is minden nemzedékre igaz, hogy a korosztálya műveire kíváncsi, de a régiek azért még kötelességüknek érezték az elődöket is olvasni. Ha másért nem, hogy íróként, irodalmárként ne kísérletezzenek a spanyolviasz feltalálásával. Ez a félelem már a múlté, de mintha az új generációk is szükségét éreznék annak, hogy megmagyarázzák, miért a közöny elődeik iránt. Ilyen önigazoló magyarázkodásnak érzem Sipos Balázs írását is. A Holmi-antológia második kötete ürügyén meggyőzi önmagát arról, hogy a Holmi poros múzeum (gyűjt, őriz, feldolgoz, bemutat), amely „virágkorában” ugyan „eleven szellemi múzeumként funkcionált”, de „már aktív életében lemondott” a „ma zajló irodalmi, politikai, filozófiai praxis… tevékeny alakításáról”. Ezt a konklúziót egy olyan esszé- és dokumentumválogatásból vonja le, amelynek szerkesztői hangsúlyozták, hogy nem törekedtek tematikus teljességre, csak változatosságra, s hogy a válogatáskor a folyóirathoz hű írókat preferálták. Hogy egy ilyen kötetből nem lehet a Holmi egészére következtetni, azzal Sipos Balázs is tisztában van. Jelzi is, mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Ügyesen (és hamisan) alkalmazott analógiás érveléssel a Holmit múzeumként, az antológiát kiállításként kezeli, s ráolvassa a múzeumra a kiállítás vélt hibáit, hiányosságait. Mert attól például, hogy a posztmodern egyetlenegy tanulmánynak se tárgya az antológiában, vagy az orosz, ázsiai, afrikai, dél-amerikai irodalomról és a kortárs magyar művekről sem szól egyetlenegy esszé a válogatásban, attól ez még mind jelen lehet a lapban, s ott is van. A posztmodern például nemcsak írói (Tandori, Esterházy, Garaczi, Parti Nagy) által, hanem a kritikákban is, amelyek természetesen kortárs művekről íródtak, s mellesleg az afrikai J. M. Coetzee műveiről is van írás, az orosz Danyiil Harmszról és az amerikai-orosz Nabokovról is stb.
 
Amit a leginkább bántónak tartok, az egy megalapozatlan állítás a Holmi „szűkös” esztétikai horizontjáról. Sipos Balázs egy száz évvel (!) korábbi ízlést társít a laphoz – már a bevezető mondatában: „esztétikai ideológiáját a klasszikus modernség alkotta”. Ez megdöbbentett, mert maga a Nyugat-mozgalom, s szinte már annak az első nemzedéke (Ady, Babits, Kosztolányi) meghaladta ezt az ízlést, bár kétségkívül a Nyugat nagy tekintélyű szerkesztője, Osvát Ernő haláláig (1929) kitartott mellette. A klasszikus modernség esztétikai mércéjét később egy Krusovszky-utalással, a neoavantgárd hiányával s néhány költészeti tárgyú tanulmány rövid jellemzésével igyekszik a recenzens igazolni. Ez utóbbiak kapcsán formai elemzést, képek, motívumok, alliterációk játékának a megfigyelését és szoros-poros olvasatotokat említ. Az értelmezéstechnika ósdiságát bizonygatva aztán azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy „éppúgy szerepelhetnének a Nyugat egy-egy tízes évekbeli számában, mint itt.” Hát, ha Sipos Balázs egyetlenegy Nyugat-beli kritikát vagy esszét olvasott volna a tízes évekből, esetleg későbbről, nem írt volna le ilyesmit. A Nyugat ritkán vizsgált egy-egy verset önmagában, ha igen, nem végzett komoly formai elemzést, a költői magatartásra, a témára, hatásokra fókuszált, s általában kötetekről számolt be. A korai Nyugat-évfolyamokban előfordult, hogy fél oldalon akár három verseskötet bemutatását is letudták. Sipos Balázsnak szíves figyelmébe ajánlom a Nyugat 1940. júliusi számát. Ebben Illés Endrétől a Harc a Nagyúrral című tematikus elemzését olvashatja pénzversekről, Cs. Szabó Lászlótól a remek Apollinaire-esszéjét, Bálint Györgytől pedig egy kritikát Radnóti verseiről. Vesse össze ezeket a Holmi szövegeivel! E kései Nyugat-számban nyoma sincs még annak a strukturalista és hermeneutikai verselemző gyakorlatnak, amelyet pl. Mesterházi Mónika vagy Lator László versvizsgálataiban már ott érzünk. Az kétségtelen, hogy a Holmira nem volt jellemző a szövegek szemiotikai alapozású vizsgálata, ennek szakzsargonját emlékeim szerint csak kritikák hozták. De azt már alaptalan vádnak tartom, hogy a Holmi nem vette volna figyelembe „azt a földcsuszamlás-szerű átalakulást …, amelyen az irodalomértés a huszadik század második felében az irodalmat társadalmi-történeti kontextusba helyező elméletek – az antropológia, a pszichoanalízis, a szociológia, a világrendszer- és a gender-elmélet, a médiatörténet – révén átesett”. Persze nem három-négy oldalas verselemzésekben jutott mindez feltétlenül kifejeződésre, hanem átfogóbb tárgyú tanulmányokban és kritikákban. (Még a gender felfogás is, lásd Menyhért Anna egyik írását a lapban!)
 
Visszatérve a klasszikus modernség, azaz a szecesszió, a szimbolizmus, az impresszionizmus és a naturalizmus ízlésvilágához. Ha egy folyóirat Jelinek-drámát közöl, Harmsz-szövegeket, Bodor Ádám- és Jászberényi-novellát, Potozky-regényrészletet ad közre, vagy épp szabadverseket Kántor Pétertől, Szijj Ferenctől, Kőrizs Imrétől, Marno Jánostól, Kukorelly Endrétől, K. Kabai Lóránttól vagy Bognár Péter rodológiatörténetéből, akkor az a lap tényleg nem jutott túl a 19-20. század fordulója ízlésénél? Ugye, ez alig hihető. Vagy Sipos Balázs tényleg úgy gondolja, hogy ezek a művek is besorolhatók lennének az ekképpen jellemzettekbe? A Holmi „a későn érkezettek leleményével kiválogatta a modernitásból mindazt, ami a felvilágosodással összeegyeztethető, békés és tetszetős, s mindattól, ami agresszív, avantgárd, felzaklató, polgárság-ellenes vagy deviáns, elegánsan eltekintett.”
 
Megítélésem szerint „a későn érkezettek leleményével” való válogatás sokkal inkább igaz a recenzensre. Ő az, aki kiválaszt az antológia szövegeiből részleteket, s azokat a Holmi ellen fordítja. Így tesz pl. Szilágyi János György írásával (A kiállítás mint alibi), melyből a Holmi = múzeum, az antológia=kiállítás ironikus párhuzamát meríti. Fodor Géza egyik levelének idézetével önkritikára szólítja fel a Holmit: miért nem nyitott a Holmi is a világ új tendenciáira, ha már kedvenc teoretikusa erre intette az operaházat. Bagi Zsolt Klasszicizmus és modernitás című esszéjéből pedig olyasmit is képes tanulságként levonni, aminek Bagi Zsolt írásához semmi köze, csupán az írás címe adott jó ötletet a recenzensnek az alábbi kijelentésre: a Holmi „projektje a modernitás klasszicizálása” volt. Az írásból magából levont konklúziója pedig így hangzik: „A modernség nem kiemelt szerzők rögzített státuszából álló kánon, hanem dinamikus alakulásfolyamat; ennek nem tudott a Holmi eleget tenni”. A tanulmány ezzel szemben azt fejtegeti, hogy a klasszicizmus (a 17-18. századi!) és a modernitás nem zárják ki egymást. Sipos Balázs időnként blöfföl, s ha nem volna blöffjeinek súlyos tétje, még szórakoztatna is. Mert ha a Holmi rögzített kánonnal dolgozott, akkor hogy a csudában volt képes közölni a blogger Szaniszló Juditot (többször is), Jászberényi Sándort, még az első kötete megjelenése előtt, vagy Nemes Z. Máriót (igaz, az utóbbit inkább a tanulmányaival). Ők aztán nem tartoztak, sőt még ma sem tartoznak semmiféle kánonhoz. Talán. Majd.
 
Utoljára hagytam Sipos Balázsnak azt az állítását, hogy „itt (mármint a Holmiban) artikulálta a rendszerváltó humánértelmiség a nemzetről, irodalmi kánonról, valamint önnön társadalmi szerepéről vallott nézeteit”. Ezt részben igaznak találtam, részben szintén hamisnak. Mert a rendszerváltó értelmiség (melynek fogalmát Sipos Balázs leszűkíti a liberális értelmiségre), nem csak itt mutatkozott meg. Sőt! Határozottabban megmutatkozott a Beszélőben (’89 előtt és után), az Élet és Irodalomban, egy ideig a Magyar Naplóban, a Hitelben és a Századvégben, később a Magyar Narancsban, a HVG-ben és a Mozgó Világban. E periodikák legtöbbjében pedig a politikai preferenciáikat közvetlenül is kifejezhették a „rendszerváltók”. Ennek jelzését azért tartom fontosnak, mert úgy érzem, az az elkeseredettség, amely a legifjabb generációkat áthatja apáik szerephalmozása miatt (egyszerre akartak politikusokká is válni és értelmiségnek is megmaradni), a Holmi megítélésére is kihat, mégpedig nagyon kedvezőtlenül. Sipos Balázs többszörösen visszatér a Holmiban publikáló „marxizmusból dezertáló” s a „felvilágosodáshoz menekülő” filozófusokra, és – számomra érthetetlenül – a Holmi értékelését összeköti két olyan Élet és Irodalomban megjelenő értekezéssel (Radnóti András és az ő tollából), melyeknek semmiféle irodalmi-művészeti vonatkozásuk sincs, csupán a rendszerváltó liberálisok felelősségét taglalják múltban és jelenben. Azt hiszem, Sipos Balázs számára nem lesz érdektelen felidézni József Attila Babitsot engesztelő versét, a Magad emésztőt.
Szerző: Domján Edit
Címkék: Holmi, Sipos Balázs