Bohócok a Láthatáron: Én Prométheuszra gondoltam
2017.10.03.

A Bohócok a Láthatáron Csoport Én Prométheuszra gondoltam című részvételi slamszínházi előadáshoz egy belvárosi középiskola tantermében volt szerencsém. PROICS LILLA (RÉSZVÉTELI) KRITIKÁJA.

Bár hetekkel később írok róla, és mert azóta csak néhányszor játszották, gyanítom, a munka még mindig reaktívnak mondható állapotban lehet. Színházi előadás soha nem készül el bemutatóra, mert annak anyaga mindig élő kell, hogy legyen, azaz ideális esetben a közönséggel való első találkozások alakítják ki a legjobb formáját. A részvételi munkákra ez, aligha kell magyaráznom, sokkal inkább áll.

Szeretem ezt az előadást témaválasztási és formai bátorsága miatt, ezért magam is részvételi formát választok, és azt kérem Bethlenfalvy Ádám rendezőtől és csapatától – Sebők Bori dramaturg, Feuer Yvette színész, drámapedagógus és Horváth Kristóf (Színész Bob) slammer, színész –, hogy kommentálja a szövegemet:

Bori: Vannak olyan kritikák, amiket inkább az előadás megnézése előtt jó elolvasni, másokat inkább utána. Ez talán az utóbbiak közé tartozik, és minél többet kommentelünk bele, annál inkább oda fog tartozni, mert biztos lelövünk majd poénokat, és elárulnunk titkokat és szándékokat. Szóval, akiben dolgozik még az élmény (és reméljük, hogy vannak ilyenek, hiszen végül is ezért csináljuk), és kíváncsi mások véleményére és az alkotók gondolataira, az bátran olvassa tovább!

Ádám: Mi a gondolat – kimondott szó – cselekvés viszonyát, és az ezekhez kapcsolódó felelősséget szerettük volna vizsgálni egy részvételi színház szerkezeten keresztül. Engem az érdekelt, hogy ez mennyire tükröződik Lilla kritikájában és előadás élményeiben.

Horváth Kristóf
Horváth Kristóf

Kristóf: Jó, részt veszek én is. Kíváncsi vagyok, hogy Lilla megfeledkezett-e valahol arról, hogy ő a kritikus, sikerült-e nézővé válnia.

Leülünk a körberakott székekre, ahol a két színész miután igazándiból bemutatkozott, elmondta a játék kereteit, egyebek mellett azt, hogy egy részvételi színházi előadáson vagyunk, a történet szerint slam óra projektprezentációján, amelynek egyszerre leszünk nézői és szereplői is. Ezután pedig bemutatkoztak, mint a salgótarjáni Árpád Gimnázium igazgatónője és tanára: Füredi Ilona, Horgas Kende. Én itt élénken igyekeztem gondolkodni, milyen jelentősége van a helynek és ezeknek a neveknek, amelyek szociológiailag gyaníthatóan egy irányba mutatnak. Nem jöttem rá, csak próbáltam eltárolni, hogy biztos lesz majd a történetnek olyan pontja, amelyik visszaigazolja azt a sejtetést, hogy ebben a térségben erősen problematikus a roma szegregáció, a „magyarságtudat” hangsúlyozása – az előadás vége felé értelmet nyert mindez, még ha nem is a várt jelentőséggel.

A színház, a TIE slam óra pedig egy asszociációs játékkal kezdődött, amelyen mi kvázi-osztályként vettünk részt: elsőre szemkontaktus, aztán kézfogás + egy szó a saját közérzetemről, majd kézfogás + „ami elsőre eszedbe jut róla, ahogy ránézel.” Mi lehetett az utóbbi szándéka? Azon gondolkodtam, netán köthető-e valamilyen módon a talányos nevekhez – utólag kiderült, egyszerűen túlgondoltam, ugyanakkor zavarba ejtő feladat volt, mert szinte mindenki ismeretlen volt és ilyen helyzetben nyilvánvaló módon valami pozitív dolgot mondok, és jobb híján borzasztó felületeset (az utóbbival nagyon vacak szembesülni). Ha ismerősökkel játszottam volna, mint ahogy a Csoport ezt főleg osztályoknak játssza, akkor már izgalmasabb kérdés, mi jutott volna eszembe az osztálytársaimról, bár egyik-másik személye alighanem teljesen felülírta volna a játékot, persze gőzöm sincs, kinek, miért mit mondtam volna, és mindennek mi lehetett volna a jelentősége. Május ötödikén nekem azonban továbbra is kérdés volt, ez a játék hogyan kapcsolódik tartalmilag az előadáshoz – az biztos, hogy együttműködésre és aktivitásra késztetett. Ezután az öncenzúráról beszélgetünk, és rögtön kiderült, csapdába csaltak minket, de kétségkívül ügyes helyzetet teremtettek a tematikus beszélgetésre.

Yvette: Emlékszem, nekem mit mondtál, Lilla, nem volt felületes, sőt nagyon is találó: azt mondtad, hogy rólam az jut eszedbe, hogy „bohóc”. Én örültem neki.

Bori: Azon kívül, hogy behozza az öncenzúrázás, tehát a gondolat és a kimondott szó összekapcsolásának a témáját, a játék másik célja az, hogy ráhangoljon és felkészítsen arra, hogy aktív szereplőként fogsz részt venni az előadásban, idegen emberek előtt kell megszólalnod, akikkel itt egy kicsit megismerkedsz, interakcióba keveredsz. Pont azért került bele, mert a felnőtt verzióban a nézők nem ismerik egymást, és fontos, hogy feloldódjanak ahhoz, hogy aztán részt tudjanak venni a slam órán.

A Prométheusz-slam erős, hatásos volt első hallásra is, aki ismeri Színész Bobot – és aki akár érintőlegesen is találkozott már slammel, az bizony ismeri –, annak itt felerősödik az élménye: csúszkálnak a helyzet- vagy szerepsíkok. Kristóf/Kende a Prométheusz-legendáról szólva elmondta, isten mit teremtett a világból: de erről nem beszélgettünk, ez tehát Kristóf vagy Kende világképe, amivel mentünk tovább akaratlanul is, amiről akkor még nem tudtam, ez egy lényegtelen momentum (de lehet-e ennyire lényegtelen egy világkép közepe?).

Bori: :) Szerintem nem lényegtelen, hanem pont erről van szó, amit le is írsz Lilla, hogy fokozatosan magukévá teszik a nézők Kristóf-Kende valóban összecsúsztatott világképét, és vele mennek tovább, mert annyira menő. Kristóf is, Kende is, és a világról alkotott elmélete is. Aztán kiderül, hogy menő meg minden, de ennél azért bonyolultabb a helyzet. De fontos, hogy nem Kristófot és nem Színész Bobot látjuk, hanem ez fikció, és még véletlenül sem szeretnénk a slam hitvallását lejáratni az előadásban, ez egy fiktív viszony a slamhez, nem Kristóf sajátja.

Kristóf: Örülök, ha erős és hatásos volt neked - ez a lényeg. Hogy felpezsdüljünk, gyere velem, világos legyen, hogy ez egy megbízható, masszív filozófia. Közben az Ilona-Kende ellentétet élezni hivatott, hiszen a szavába vágva kezdem el, hogy beszéd helyett cselekvés legyen, illetve Ilona slamje Kende slamje után nyilvánvaló státusz különbséget mutat. Onnantól kezdve enyém a valódi vezetés. A valóság és a fikció közti különbségről: nüanszok választják el a kettőt, de ezek egy olyan határt képviselnek, amit Színész Bob soha nem lépne át.

Ezután mentünk egy tárgyasszociációs kört, elég laposan szállt a fantáziánk, de nem éreztem késztetést, csak arra, hogy megfejtsem a két szereplő identitását – mikor, hol, pláne miért önazonosak.

A tanár (már nem is pörögtem azon, hogy akkor most ki is az illető, én Kristófot láttam-hallottam), aki slam órát tartott nekünk, közös versírás gyakorlatot: élvezetes helyzet könnyedsége, nyitottsága (az is, hogy személyesen újra az elkedvetlenedést, lehangolódást ismerem is fel magamban).

Bori: Miért kedvetlenedtél el? Évekkel ezelőtt írtam verseket és egyre inkább megértettem, nagyon nehéz jó verset írni, rosszat meg értelmetlen tucatszám, szépen abba is hagytam – és tudom, hogy a slam nem vers, de ez az értelmetlenség-érzésem jött elő.

Bori: Olyan, mintha azt mondanád, hogy a tollas játék nem szerves része az előadásnak – de hát éppen az általad leírt világteremtés elméletet ülteti át gyakorlatba: megtapasztaltatja, hogy az emberi képzelet mindenre képes. Bevonja a nézőt Kristóf világába, és az is a célja, hogy „mint egy rendes slam órán” eljuttasson abba az állapotba, hogy slamet írj. Az előadás központi pontja, a közös slam írás-jelenet ezt építi, vagyis ezt akarja építeni.

Ezt követte a Fusson az, aki játék (eggyel kevesebb szék van, aki állva marad, mond egy példát), ami már szerves része volt az előadásnak, jól felépített volt, egyre mélyebbre ment, nagyon jól is játszatták: éppen elég időt hagytak a csoportnak, különösen Yvette facilitált gyakorlottan, a helyzetet nem dominálva, mégis hatékonyan.

A játék folytatásaként „tehetetlennek éreztem magam” rávezető beszélgetés folyt a bontott csoportos munkához, aminek a végén képben kellett megmutatni valamelyikünk kiválasztott tehetetlenség-sztoriját, amit a többi csoport igyekezett megfejteni. Ügyes és rafinált alaphelyzet, ahol szembesülhettünk azzal is, mennyire korlátoltan gondolkodunk.

Ebből a játékból jött a közös slam szövegírás, amivel be is sétáltunk a csapdába: a tehetetlenségi történeteinket bosszúfantáziákkal fejeztette be – velünk (!) Kristóf / Kende, amibe senki nem próbált beleszólni, ellenkezni, az se, akinek ugyan nem tetszettek ezek a megoldások. A slammer által vezényelt csoportot pedig vitte a flow, amikor együtt fel kellett olvasnunk az így, szinte észrevétlenül manipulatív módon „közösen” írt, ritmikus szöveget, ami megalázásra, tettlegességre buzdított – utólag végig gondolva biztos nem én voltam az egyetlen, aki már itt nagyon disszonánsan érezte magát, amikor pedig azt mondta, álljunk fel, nekem már nagyon nem akaródzott. De mégis felálltam – és bár mondani már nem voltam hajlandó a mi személyes igaz történeteinkre épülő zsigeri bosszút kiáltó szöveget, de egy hang hiánya mit sem számított. Levert és csalódott voltam, a kiinduló-élményt éltem át: a tehetetlenségét. A kör bezárult. Közben nyugtattam magam, hogy biztos valahogy jóvá lesz mindez, mert olyan elkötelezettek, és azzal altattam el a kétségbeesésemet, amitől nem érzem jól magam, hogy nem akartam megzavarni a játékot, amit az elején ajánlottak nekem, az együttműködésben bízva.

Horváth Kristóf, Freuer Yvette. Fotók: Bohócok a Láthatáron
Horváth Kristóf, Freuer Yvette. Fotók: Bohócok a Láthatáron

Kristóf: Emlékszem a hezitálásodra, örültem neki, aggódtam is, korai lett volna még ellenállni. De biztató volt a továbbiakra nézve. Ez egy különbség Kende és Bob között, én eleve nem vinnélek mélyre ilyen reflektálatlanul, illetve reagálom az ellenállásodat - itt meg egyszerűen csak hagytam, hogy győzzön benned a csoportban létezés. Esszenciája volt az előadásnak.

Közben egy stílusváltással lezajlott egy olyan színházi akció, ami a korábbi szerepjátékhoz képest markánsabb: Ilona (illetve ebben a pillanatban még van egy szemernyi kétség, hogy ez lehet akár Yvette is) kimegy és felvesz egy hívást, majd amire elüvöltöttük állva a szövegünket, visszajön (innentől már egészen világos: Ilona), és elmesél egy történetet, ami az elmondása szerint szorosan kapcsolódik egy korábbi, Kende által tartott, jelenlegihez hasonló órán készült szöveghez. És itt eszmélek rá, mire is ment ki a játék: keményen szembesítő, önkritikát kínáló pillanatokat éltem át az itt következő beszélgetés közben, amely elsősorban a tanár vagy egy tetszőleges személy, illetve egy osztály/csoport közös felelősségét firtatta, és már a legkevésbé sem azon gondolkodtam, hogy mit szabad kimondani egy szövegben egyenesen, hanem megszégyenülten a gyávaságomtól, majd mindinkább ügyetlenségemtől, mert arra jutottam, a játék fenntartása, a játszók iránti jószándék vezetett – a falnak. Meglehet, túlbuzog bennem az önigazolás vágya, de én kizárólag a színészekre és a közönség eleinte talán túlszereplő tagjára tekintettel nem akartam megzavarni az előadást a kelletlen ellenállásommal, pedig ha komolyan veszem a játékot, akkor bele kellett volna állnom egyik játék-konfrontációba, ráadásul akkor kiderül, mit mozgatott volna meg Yvette és Kristóf.

Ádám: Nekem a legizgalmasabb abban, ahogy le van írva a játék, az a csőbe húzás analógiája. Mi szerettünk volna létrehozni egy részvételi helyzetet, és aztán azt tükrözni, úgy tovább vinni, hogy elgondolkodtasson azon, amiben részt vettünk. Nem tudom, hogy a csőbe húzás alatt átverve érezted magad általunk, vagy csak azt, hogy egy váratlan helyzetbe kerültél? Mindkettő. Utólag hiába magyarázom el, hogy nem akartam a játékot megzavarni, végső soron nem voltam képes konzekvensen kifejezni, amit akartam. Ha az utóbbi, akkor az közelebb áll a szándékainkhoz, és persze az válik a fő kérdéssé, hogy mi van a csőre írva. Mindenkinek ugyanaz, vagy különböző embereknek más és más? Igen, az szinte biztos, hogy mindenkinek más.

Bori: Engem mindig az érdekel a kritikákban, hogy mi volt az író élménye, és itt tök jól végig lehet menni a folyamaton Lilla nézőpontjából. Nekem is ez az izgi. Hogy mi mire gondoltunk, az meg egy másik kérdés…

Kristóf: Úgy gondolom, az előadásnak nem egyféleképpen kell hatnia a közönségre. Különböző fájdalomküszöbök vannak, különböző gátlások, indulatok, kényszerek, megalkuvások. Szerintem jó, ha valakinek felszabadító volt a durvaság, a szélsőség - e­­z el nem ítélhető, ez emberi. De fontos, ne fosszuk meg magunkat annak élvezetétől, hogy tömegben is viselkedhetünk egyéniségként, hogy folyamatosan védjük az elveinket, az emberségünket, mint éber kis határvadászok.

Yvette: Megyek a tömeggel, érzem, és én is megszólalok :)) Hogy érezted magad akkor, Lilla? És most milyen élmény visszatekintve? hogy érzed magad, Lilla? Ez egy lehúzó élmény volt? Vagy elgondolkodtató? Mert nekem ez a fontos. Nagyon gondolkodtató, ráadásul szembesítő, hogy mennyi bátorág és bizonyosság kell cselekedni, egy diszkomfortérzésre hagyatkozva, a helyzetet még teljesen át sem látva, majd ráébredni arra, hogy túlvagyunk a pillanaton, amikor cselekedni kellett volna. Nekem nagyon hasznos játék volt.

 

Yvette: Hát akkor ez szuper!

Szerző: Proics Lilla