Krzysztof Penderecki a Müpában / CAFe Budapest
2016.10.19.

A CAFe Budapest fesztivál vendégeként Krzysztof Penderecki október 12-én elvezényelte „Jeruzsálem hét kapuja” alcímű Hetedik Szimfóniáját, amely nem egyszerűen programatikus alkotás, de egyenesen oratóriumnak készült, amelyet szerzője csak hónapokkal bemutatása után sorolt át szimfóniái közé, s nevez azóta „kórusszimfóniának”. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A héttételes mű eredetileg Jeruzsálem háromezer éves fennállásának 1997 januárjában tartott ünnepségeire készült, s ott Lorin Maazel vezényletével hangzott fel először. Előadásához hatalmas, különösen népes rézfúvós és ütőhangszeres szekciót magába foglaló zenekarra, három női és két férfi énekszólistára, egy narrátorra és három kórusra van szükség, az együttes egy része a hallgatóság mögött, illetve körül helyezkedik el.

A Bartók Béla Hangversenyterem épp hogy elég nagynak bizonyult a közönség és az összes előadó elhelyezésére. Utóbbiak középpontjában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, illetve a Nemzeti Énekkarból (karigazgató: Somos Csaba) és a Magyar Rádió Énekkarából (karigazgató: Pad Zoltán) összeadódó kórusok álltak. A narrátor, illetve az énekszólisták – Iwona Hossa és Ewa Vesin (szoprán), Agnieszka Rehlis (alt), Adam Zdunikowski (tenor), Piotr Nowacki (basszus) és Sławomir Holland (próza) – Lengyelországból érkeztek.

Krzysztof Penderecki
Krzysztof Penderecki

Krzysztof Penderecki fél évszázada van jelen az európai zene élvonalában, s amilyen látványosan tört be oda, sokáig ugyanannyira meg kellett küzdenie – különösen a klasszikus leszűrtség jelképévé váló Lutosławski mellett – a fenegyerekség bélyegével. Nem annyira jelentett ez valami militáns forradalmiságot, mint inkább zenéjének erőteljes gesztikáját és emocionális effektusait, a hajlamot a bombasztikus hatásokra – az elmélyültség és a zene belső kidolgozottsága ellenében. Most, a Jeruzsálem hét kapuja hallgatása közben vált csak tudatossá bennem, hogy az évtizedek folyamán Pendereckiről lekopott ez a máz. Pusztán műveinek hosszú sora és gazdag változatossága révén nyilvánvalóvá tudta tenni, hogy sokkal nagyobbszabású alkotó annál, mint akit ilyen elnagyolt ítéletekkel el lehetne intézni.

Nem mintha ez a húsz évvel ezelőtti műve nem tartalmazna számos igen erőteljes, sőt szélsőséges zenei effektust, a nyitó ütemek infernálisan mély orgona-akkordjaitól a nagy feltámadás-jelenet eksztatikus sikoltásaiig. Csak most már eszünkbe sem jut olyasmi, hogy ezek mögül hiányolhatnánk a zenei szubsztanciát, a kellő súlyú (zene)költői teljesítményt. És vokális műről lévén szó: az intellektuális mélységet.

A darab hét, rendkívül különböző karaterű, ám a különféle szövegi és zenei ismétlések, variációk révén szorosan összeabroncsolt tételből áll, amelyeknek szövege teljes egészében ószövetségi: egyfelől zsoltársorokból, másfelől a próféták (Ézsaiás, Ezékiel, Jeremiás és Dániel) szavaiból állította őket össze Penderecki. Az a szerző, aki hangsúlyosan katolikusnak vallja magát, ám ebben a művében nem csupán egy ősi – és a kereszténység számára is szent – városnak adja meg a tiszteletet, hanem azon keresztül tulajdonképpen és elsősorban magának a zsidóságnak: egy Schoenberg sem azonosulhatott volna teljesebben ennek a már évezredekkel ezelőtt is sötéten látó, önmarcangoló, Istennel is hadakozó népnek a szellemével. Ezt az azonosulást hangsúlyozza Penderecki azzal is, hogy az általa legfontosabbnak tartott VI. tételt, amely Ezékiel szürreális látomását idézi fel megrázó erővel a csontok mezejéről és tömeges feltámasztásukról (s amelyben a „szellem” vagy „éltető lehellet” csodatevő szerepében talán a keresztény szentlélek felé vezető hidat látja), a próféta eredeti héber nyelvű szavaira komponálta, s azokat – schoenbergi gesztussal – nem az énekesekre, hanem prózai színészre bízta.

Piotr Nowacki
Piotr Nowacki

Nagyjából ennyit kellett feltétlenül elmondanom ahhoz, hogy az olvasó a darab összetettségéről és legfontosabb jellegzetességeiről fogalmat alkothasson magának. Ami az előadást illeti, az – úgy gondolom – kiemelkedően jól szolgálta a művet. Összefoglalóan talán úgy fogalmazhatnék: mindvégig hozzásegített ahhoz a kozmikus tágasságú térélményhez (sőt: téridő-élményhez), amelynek felidézése érzésem szerint a szerző fontos célja volt. Ez a kozmikus tágasság az, amely az ebben a térben magát parányinak érző hallgató számára – a rendkívül erős zsidó konnotáció ellenére – univerzálissá avatja a szöveg és a zene által felvetett végső problémákat.

Pendereckinek karmesterként, azt hiszem, nincsen különleges „titka”, legalábbis egy jó óra alatt ilyet nem tudtam leszűrni vezényléséből. Nyilván kihasználta behozhatatlan előnyét, azt, hogy mindent tud a darabról. Le kell szögezni azonban, hogy vezénylésének nem látványos jellege ellenére Penderecki nem tartozik a saját műveiket amatőr módon vezénylő zeneszerzők népes családjába.

A legnagyobb bravúrnak mindenképpen az erősen kibővített Rádiózenekar teljesítményét kell tartanunk: a mérhetetlenül nehéz, kényes és bonyolult, extravagáns módon hangszerelt és nem is rövid darabot egészen imponáló professzionalitással és művészi biztonsággal szólaltatták meg. (Hiába, Vajda Gergely nevelése.)

Az énekesek – a tenorista kivételével csupa súlyos, igen teherbíró hang – ugyancsak tökéletes magabiztossággal, rendkívül perfekt módon énekelték sokszor embertelenül nehéz szólamaikat. Számomra a basszista, Piotr Nowacki hangszépsége külön bónuszt jelentett, ennek azonban nem volt különösebb jelentősége a kifejezésben egyaránt maximális hatást elérő társaival szemben. A héber szöveget deklamáló Sławomir Holland is rendkívül meggyőzően, egy valódi rabbi szuggesztív erejével hatott a közönségre.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2016. október 12.