„Inkább a halál, mint a házasság”, ez volt Krisztina királynő szavajárása, bon mot-ja, egysorosa, ennek megfelelően élt és halt. Nem házasodott meg, a trónjáról lemondott, és az elvakultan protestáns Svédországban, titokban tért át a katolikus hitre. Ez a három „istenkáromlás” Krisztina mítoszának alapja, no meg az, hogy állítólag a(z udvar)hölgyeket szerette. Greta Garbót is ez fogta meg, a maga útját járó, a háború helyett művészetet pártoló királynő mítosza, ezért akarta eljátszani Krisztinát Rouben Mamoulian 1933-as filmjében.

Legendás alakítás, az isteni Garbo az emberi arcát mutatja, és közel enged az uralkodó magányához. Úgy érezzük, a zárkózott Gretát is jobban megismerjük ezzel, aki mint Krisztina a trónról, a karrierjéről mondott le, mikor visszavonult 35 évesen. A tényekhez, persze, nem sok köze volt annak a filmnek: akkoriban még lazán kezelték a forrásanyagot, a történetnek nem a történelemhez, hanem a filmsztár alkatához kellett igazodnia. Manapság más a divat, fél perc alatt bárki kiguglizhatja a sztorikat, nem érdemes hát flegmán kezelni a történelmet.

A lánykirályban az alapok stimmelnek: 6 éves korában ismerjük meg Krisztinát, miután elhunyt az édesapja, II. Gusztáv Adolf a svédek számára pürrhoszi győzelemmel végződő lützeni csatában. Anyja, Brandenburgi Mária Eleonóra a korabeli beszámolók alapján megőrült, 18 hónapig tartotta felravatalozva a király testét, és kötelezte lányát arra, hogy az oszló hulla társaságában imádkozzon, esetenként meg is csókolja apja testét. Talán innen eredt Krisztina ellenszenve a protestáns vallás iránt. Fiúnak várták, apja fiúknak kijáró nevelésben részesítette. Teológiát, filozófiát, nyelveket tanult, érdeklődött Pascal és Descartes művei iránt, és amikor 18 évesen trónra került, a művészetek felvirágoztatása és a tudatlanság eltörlése mellett kötelezte el magát. A harmincéves háborút nem kívánta folytatni, sokat tett az 1648-as vesztfáliai béke megkötéséért, Stockholmot pedig új Athénként képzelte el, ahol színházakat, iskolákat építtetett.

Történésznek, filmproducernek egyaránt kincsesbánya ez az életrajz. 18 éves, de határozott királynő, akinek a becsontosodott gondolkodású egyházzal és a harmincéves háborúban edződött hadvezérekkel szemben kell érvényesítenie akaratát. Szabadgondolkodó, aki kételkedik a protestáns hitben, olyannyira, hogy végül titokban át is tér a Svédországban üldözött katolicizmusra. Fiatal lány, aki ért a fegyverekhez, tud medvére vadászni, de a szerelemről csak filozófiakönyvekben olvasott – és beleszeret udvarhölgyébe, Ebba grófnőbe.

Egy jó történelmi film ebből a politikai intrikák és szerelmi drámák csábító koktélját keveri ki. Ahogy például az Elizabeth tette a még hamvas Cate Blanchettel és a már dörzsölt Geoffrey Rushsal. A politika, bár sokszor mocskos, korántsem unalmas dolog, a történelem kulisszái mögött zajló háttérharcok komplexek, és sokat mondanak emberről, istenről, hazáról egyaránt. Mika Kaurismäki, a finn sztárművészfilmes Ari Kaurismäki bátyja azonban nem így gondolja. Őt csak a szerelem érdekli, a Krisztina és Ebba között fellobbanó szexuális érdeklődés, de erről sem mond sokat, és annak a kevésnek is bulváros a mellékíze.

Nehezen hihető például az az epizód, amikor a két nő az ördög bibliáját, a kódexóriást lapozgatva próbálja elhálni szerelmét, de a kancellár fia, Krisztina egyik kérője rájuk nyit. A drámai csúcspontnak szánt esküvőjelenet is patetikus, amikor a királynő pásztorjelmezben, félig megháborodva járatja le magát az egyház és a nemesség előtt. Nem az a gond, hogy elrugaszkodik a valóságtól a film, hanem hogy a Blikk világában ér földet: A lánykirály olyan, mintha pletykalapot olvasnánk Krisztina életéről. Izgalmas lenne végre olyan filmet nézni, amiben a filozófia a szexi, és nem a leszbikus szerelem. De ebben a filmben Descartes is csak azért bukkan fel, hogy a szeretetről értekezzen Krisztinának: levelei, filozófiája kontextusából kiragadva, üres frázisoknak hatnak.

Kaurismäki bizonyára felemelő történetet akart forgatni egy erős nőről, aki dacol kora erkölcseivel és normáival, hogy megélhesse a maga igazát. Nem eredeti, de drámai film lehetett volna, ha megismerjük Krisztinát, és rájövünk, hogy mit miért tesz. Mi fogta meg Ebba grófnőben, és mit szólt ő a királynő közeledéséhez? Mi játszódhatott le a homoszexualitásával tisztába jövő nőben, amikor az – mint fogalom – még nem is létezett? Hogyan tekintett magára, és hogyan a szerelmére? Hogyan fogadtatta el ezt a királyi udvarral, hogyan őrizte meg méltóságát a pletykák, a szexista megjegyzések kereszttüzében?

Kaurismäkit nem érdeklik ezek a kérdések. Bár Krisztina és Ebba szerelméről szól a film, a lelki életükről szinte semmit nem tudunk meg. Az se segít a filmen, hogy a színészek törik az angolt, mint a galád szovjetek az amerikai filmekben, ez pedig a legdrámaibb jelenetekben is komikus hatást kelt. Többet érdemelne az érdekes arcú, tehetséges újonc, Malin Buska, aki ágyjeleneteiben megcsillant valamit a két nő közti intimitásból, de legyen bármilyen tehetséges színésznő ő vagy Sarah Gadon, a meg sem írt karakterekből nincs mit kihozni. Akkor már inkább Garbót nézzük tizedszer. Ő tudott annyit magányról, szerelemről, büszkeségről, hogy érdemes legyen elővenni. Újra és újra.