Az rendben van, hogy a Doctor Herz című musical egy mese, vagyis egy elképzelt, jobb világba vezet, amelyben a tudomány az emberiség örömérzetét szolgálja, miszerint láthatóvá és társalkodó képességűvé teszi a szívnek legkedvesebb emlék- és fantáziaalakokat. Még az is, hogy ez valakinek nem tetszik, hiszen a boldog vég mit sem ér fenyegető ellenség leküzdése nélkül, az viszont már érdekes, hogy az örök igazságok miképp szólnak tegnap, ma és holnap. 

Az igazi mesék szimbólumrendszere masszívan időálló, nyilván előttük is állt egy aktuális erkölcsi-társadalmi minta, mint ahogy a Tolcsvay László – Müller Péter – Bródy János szerzőtrió előtt is 1988-ban. Pont egy évvel vagyunk a rendszerváltás előtt: a Doctor Herz című musicalt ekkor mutatták be a Madách Színházban.

Nem tudom, az akkori viszonyok között hogyan fogadta a közönség a támadásra kész milícia vezérének, Strassernek (Pál Attila) a második felvonásban eldalolt, anno akár áthallásos mondatait: Nálunk van a fegyver, Szétverjük az egész rohadt demokráciát, A parlamentarizmust nem tűrjük tovább – remélhetően hallóbban, mint a kecskeméti Katona József Színház szombat délutáni nézőtere a mára duplafenekűségét vesztett, primer sorokat. Amelyek csak úgy elúsztak a nagy zenebonában, meg a terepruhás tánckar mutatós koreográfiája alatt, így attól tartok, rajtam kívül senkinek sem akadt el a lélegzete.

Mert érezni lehetett a levegőben, hogy a közönség (és a rendező Szerednyey Béla) nem hagyja magát kibillenteni a másik, jóval édesebb szál hatása alól, amelyik, mint egy ezoterikus tankönyv, sorolja a magvasságokat: Mi az, hogy szeretet? (jött a válasz is), Semmi sem fontosabb, mint az üdvösség! (nyilván, ebben is van valami), és a Mit tegyek, fiam? kérdésre a válasz: Higgyen, Papa! Az ennél olcsóbbakra nem emlékszem, de arra még igen, hogy valamelyik intelligens ősnépnél hanggal gyógyítottak, be is ugrott rögtön a mai hangtálas kultusz.

Szóval, egészen aktuális kicsengésű mese ez a mű, mindazonáltal, a szolid cselekményvonalat látványosan feldúsítja a népes (a librettó szerint természetesen nem halott, nem elképzelt, csak egy másik dimenzióban létező) statiszta- és mellékfigura had, kiknek tábora Winnetoutól Gandhiig, továbbá Szent Pétertől Hamleten át Einsteinig terjed.

Van tehát sokadalom a színpadon gyakran, máskor meg, váltakozva, kevesedelem, s nem is mutatnak rosszul a remek díszletben. Az viszont a mi fantáziánkra van bízva, hogy mennyivel helyesebbek lennének, ha valamiféle konkrét rendezői instrukciót is kaptak volna arra nézvést, hogy mit csináljanak a színpadon. A tapasztalt Sirkó László (Olivér) és Csombor Teréz (Mutter) igyekszik rutinosan kitölteni hosszú üresjáratait, az erkélyen felejtett Gandhi tétlensége viszont már-már egy szobanövényével vetekszik. Helyzet híján persze nehéz csak úgy lenni a színpadon, bár a Horesnyi Balázs által teremtett, telitalálatos látványvilág jelentősen tompít a helyzeten, mert búra alakú, forgó csillagvizsgálója tele van ki-és bejárást élénkítő zegzuggal, lépcsővel és emeletes toldalékokkal.

Amiben elsősorban Szemenyei János közlekedik és énekel prímán Doctor Herzként, abban a szerepben, amelyet majd’ negyed százada Dunai Tamás alakított, aki ennek az előadásnak is a részese, csak most már apóssá, azaz Mezzabottává érett. Jóleső élmény a Dunai-féle elegáns játék és énekhang, kár, hogy semmilyen szinten nem passzol össze a feleségét éneklő Fejes Szandrával. Nem csak ők ketten képviselnek eltérő zenei kultúrát, de szinte mindenki másfajta énekstílust hoz, ami persze tekinthető karakterjegynek is, az ensemble hangzás azonban hiányzik. 

Ettől függetlenül, egyre színesebben (sőt varázslatosabban) dübörgünk a méltányos vég felé, amelynek kulcskérdése, hogy mikor járunk jobban: ha marad a pőre, magunkra hagyott élet, vagy ha felturbózzuk némi fantáziával? Elhangzik az is, hogy Elszálltak az álmok, nincs más, csak a valóság, meg az is, hogy A képzelet marad.

Lehet választani.