Közelebbről pillantva Edward Albee életművére, nehezen szabadulunk az érzéstől: mintha a nyolcvanharmadik életévében is aktív szerző folyton ugyanarról beszélne, csak persze mindig kicsit másként, eltérő nevekkel, különböző helyszíneken. Ami Európában Ibsen, már ami a nyílt színi családterápiát illeti, az az amerikaiaknak Albee lehetne, azzal a jelentékeny különbséggel, hogy közben elmúlt egy nem is akármilyen bő fél évszázad a maga sok kis és nagy tragédiájával. A drámaíróként 1958-ban debütáló Albee interjúiban Csehovot, de főleg Beckettet emlegeti, ha művei forrásvidékéről kérdezik, és tényleg: az abszurddal kacérkodó, a végletekig takarékos nyelven megfogalmazott, csípős dialógusok rendszerint a társadalmi konvencióvá merevedett, intézményesített élethazugság ellen törnek – hol több, hol kevesebb sikerrel.
 Nagy-Kálózy Eszter |
Albee boldogtalan családjai mind egyformák bizonyos értelemben: a Nem félünk a farkastól két egymást maró házaspárja (amely drámatörténetileg is termékeny modellnek bizonyult, lásd aktuálisan például Az öldöklés istenét a Vígszínházban), a Kényes egyensúly unott középkorú párjához rejtélyes körülmények között betoppanó fiatal férfi és nő, no meg az alkoholista nővér szeszgőzös és kényszeres igazságmondásából kialakuló bizarr sokszög, vagy az újabbak közül a Szilvia, a K. öregecskedő építésze, aki egy kecske oldalán találná meg az elveszett Paradicsomot.
És persze ott van az első darab, az Állatkerti történet, amelyet szerzője ma már nem enged önmagában előadni, csakis a negyvenhat (!) évvel később, 2004-ben felkérésre írt folytatással, az Otthoni élet című előtörténettel egy estén – mi is ezt a kombinációt látjuk most a debreceni Csokonai Színház és a Budapesti Tavaszi Fesztivál együttműködésének köszönhetően. Kétségkívül szokatlan drámaírói eljárás, de azért malíciózus énem hajlana mindezt az egyazon témáról történő második bőr lehúzásaként értelmezni.
Már csak azért is, mert a Central Park egy elhagyott padján zajló kegyetlen (és szükségszerűen folytathatatlan) minidrámáról meglepő módon kiderül az előadás során, hogy a megírása óta eltelt évtizedek nemigen fogtak rajta, s az elé biggyesztett, olvasva és játszva egyaránt erősen közhelyszagú Otthoni élet legfeljebb mellékdalnak fogható fel. Persze ügyesen és értőn kivitelezett mellékdalnak, amely amellett, hogy a főszereplő Peter lehetséges motivációi körül matat, szerkezetében, motívumkészletében, nyelvhasználatában finoman (előre) visszhangozza az Állatkerti történet jellemzőit. A parkbeli padon egymás mellé, majd egymásra vetődő két vadidegen képlete az első részben annyiban módosul, hogy egy szűk lakásban évtizedekkel ezelőtt egymás mellé, most meg egymásra vetődő két vad idegent látunk. Férj és feleség szűk érzelmi-értelmi skálán mozgó rituális játszmáit Albee korrekt módon sorolja elő anélkül, hogy az mélyebb nyomot hagyna olvasójában-nézőben.
 Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter |
És itt minden látszat ellenére már a Vidnyánszky Attila rendezte előadásnál járunk, amelynek legfőbb jellegzetessége, hogy a rendező összetéveszhetetlen kézjegye semmilyen módon nem fedezhető fel rajta. Annak a fajta naiv színházideálnak, amely a rendező láthatatlanságát állítja első és legfőbb kritériumnak, s a nem létező, mert nem számon kérhető szerzői szándékhoz foggal-körömmel ragaszkodik, bizonyára tökéletesen megfelel ez a steril, szinte értelmezés nélküli értelmezés. Azonban ha az embert Vidnyánszky Attilának hívják, aki számtalanszor bizonyította és a mai napig bizonyítja, hogy az egyik legizgalmasabb látásmódú színházcsinálónk, jogos a kérdés: vajon miért tartotta fontosnak, hogy az amúgy is sűrű évadjába (a debreceni színházban hat /!/ rendezést jegyez a szezonban) beszuszakolja az abszurd kamaradarabot? Továbbá: ha már egyszer a szövegről semmi különös nem jutott az eszébe, akkor vajon a színészekkel miért nem kezdett valamit?
Akik szemmel láthatólag hozott anyagból dolgoznak egyelőre, emiatt sincs rá esélyünk, hogy felfedezzünk bármiféle meghatározó rendezői gondolatot. Különösen igaz ez a Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter alakította házaspár két tagjára. Minden szempontból tipikus, százszor látott helyzetet kapnak kézhez, némi ionescos beütéssel: az egymás oldalán egymáshoz öregedő nő és férfi a hétköznapi rutinok jó előre tudható sorát műveli, aztán egyszer csak rákérdeznek a miértre, kellemetlen és többnyire válasz nélkül hagyott kérdésekkel kezdik firtatni saját közös létük biztosnak hitt alapjait.
 Rudolf Péter és Mészáros Tibor. Fotó: Kállai-Tóth Anett (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A kezdés biztató: Olekszandr Bilozub zöldes-barnás tónusú, stilizált átlagnappalijában Nagy-Kálózy mintaháziasszonya egyre méretesebb szobanövényekkel sétál fel s alá, s a folytonosságban rejlő, alig észlelhető sebességű változásra rímel a Rudolf ölében heverő hétszáz oldalnyi tankönyvkézirat konstans bogarászása is (a fényváltások és bús zongorafutamok okosan tagolják a tagolhatatlan időfolyamot). Nagy-Kálózy Eszter leheletnyi iróniával tart távolságot a figurától, ettől a feleség alakjával kapcsolatban legalább marad bennünk egy-két megválaszolatlan kérdés. Mindez Rudolf Péter férjéről nem mondható el: tisztességesen működtetett, az évtizedek során bejáratott színészi eszköztár kerül itt prezentálásra, amelynek bulváros avíttságát valójában az Állatkerti történetben a színpadra robbanó Mészáros Tibor leplezi le – akaratán kívül. A fiatal színész bravúrosan abszolválja a talán őrült, talán csak kíváncsi, talán nagyon is tudatos Jerry szerepét: úgy fenyeget, hogy közben végig kiszolgáltatottnak látszik; úgy alázza meg az otthoni állatkertjébe kapaszkodó Petert, hogy közben ő maga alázkodik meg; úgy hajszolja az eseményeket a tragikus befejezés felé, hogy ezalatt jut ideje alaposan eljátszadozni maga felépítette ellenfelével.
Összességében a végeredmény alig lép túl a korrekt megvalósítás szintjén, de az egy részben, közel két órás időtartamban játszott előadás első felének lagymatag állóvizét szerencsésen zavarja fel a második etapba behajított kő.