Tarr Béla: A torinói ló
2011.03.15.

Nem reklámfogás, hanem nagyon mély meggondolás, ha Tarr Béla azt mondja: ez az utolsó filmje. Valóban: a Sátántangó, a Werckmeister-harmóniák, a Londoni férfi hatalmas sorozata, Tarr életművének jelentős része nem folytatható A torinói ló után. A nagy mű be van fejezve. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

De nem érezte-e ugyanezt a múlt század hatvanas éveiben az irodalomértő közönség, amikor látni vélte, hogy Pilinszky János minden egyes műve közeledés az elhallgatás felé? S következett a 70-es évek elején a Szálkák című verseskötet új alapokon való kitárulása. Az ilyesmi megtörténhet még Tarr-ral is.

Derzsi János
Derzsi János

De most új remekművéről kell beszélnünk. Ha nagyon általánosan meg akarjuk határozni, akkor ez a film a teremtés visszavételéről szól. A Biblia fenséges monotóniájával lőn este és lőn reggel, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik nap. Pilinszky a Szálkákban ezt írja: „A teremtés bármilyen széles, / ólnál is szűkösebb. / Innét odáig. Kő, fa, ház.” Ilyen végtelenül redukált a film világa. Egy tanya: romos istálló-fészer, kút, ég és föld, a szemhatáron fa, az istálló mellett egyterű kőház. Egy férfiú és egy nő – apa és lánya –, egy élő állat, a ló. A redukció kiterjed a két ember minimális viszonyára, a napok egyformaságára. De mindig elvész valami: a ló, amellyel a férfi hazaérkezik az első jelenetben, a következő napon már nem fogható a kocsi elé, megvonja magától a szénát és vizet, s végül, amikor az ember kiveszi a zablát a szájából, az már lemondás róla. A szél, amely az utolsó napig végig süvít a filmben, először cserepeket bont meg a házon, aztán leveleket kavar, s végül már csak a homokot fújja. A vizet adó kút kiszárad. Az apa és lánya kordéra pakolják ingóságaikat, hátrahagyják a házat, majd reménytelenül visszatérnek. Végül megszűnik a világosság, amely elválasztja a nappalt és éjszakát: minden kietlen, és puszta, és sötét.

Bók Erika
Bók Erika

A Genezisnek ez a visszafordítása azonban nem értelmezhető valamifajta eretnek teológiaként, noha a film fölkínálja ezt a megoldást is. De valójában Isten, vagy egy gonosz demiurgosz lelke sem lebeg a sötétség felett – nemcsak a teremtés, de a Teremtő is visszavétetik. Itt érintkezik a film az Isten haláláról hírt hozó Nietzschével, akire a téboly, az elbutulás sötétsége akkor zárult rá, mikor meglátta Torinóban a megkínzott konflislovat és átölelte a nyakát. A teremtményekkel való szolidaritásnak ez a gesztusa (és talán annak reménytelensége) váltotta ki hátra lévő életének örökös éjszakáját. De persze – noha ezt a történetet elmondják a film elején – a filmbeli ló nem az a ló, s az ember – bár ő is veri a lovát – sem a torinói konfliskocsis.

A napok egyhangúságát két látogatás oldja. Az egyik a pálinkát vásárló szomszéd, aki nagy monológot mond a világ romlásáról, az igaz emberek reménytelen helyzetéről, s „azok” – a hatalmasak, a gonoszak – sátáni győzelméről. A másik a cigányok váratlan megjelenése, akik féktelen jókedvükkel kínálják egy boldog és gondtalan élet lehetőségét, de egyikük, egy próféta külsejű öreg szentkönyvet is ajándékoz a lánynak, amelyből ő aztán szótagolva silabizálja a megszentségtelenített hely reguláját. Ezek volnának a biblikusan stilizált alaptörténet mellett a teológiai, vagy moralista, vagy csak egyszerűen a boldogságkereső értelmezések fogódzói a filmben. De a férfi és a lány komor magányukból nem zökkenthetők ki: a szomszéd szónoklata egyetlen szót érdemel – marhaság! –, a cigányokat pedig baltával kergeti el a férfi, annak pedig nincs nyoma, hogy a lány megértené, amit olvas. A teremtés visszavételének művészi radikalizmusa immanenciájában van. Ez valóban Isten, erkölcs, szeretet és boldogságkeresés nélküli tompa, reménytelen pusztulástörténet, út a kozmoszból a káoszba.

Amelynek nincs szociális ekvivalense, mint még a Sátántangóban. Ott a végtelen esőben minden pusztult, az emberek és tárgyi környezetük. Mindent behálózott a pók. Itt azon az alacsony szinten, amelyen megjelennek, a tárgyak és szokások megőrzik magukat, rendezettek maradnak. A napi elfoglaltsághoz hozzátartozik a reggeli pálinka, a lószerszám javítgatása, a favágás, a fehérnemű foltozása. A két szem krumpli megfő minden napra, s még az utolsó napon, az utolsó jelenetben is ott van a tányérjukon, csak most már nyersen, mert nincs víz és nincs tűz. A kiteregetett lepedő, a petróleumlámpa, a facipő az ágy alatt, az edény, a sajtár nem romlik. A ló különös szépsége és épsége sem változik attól, hogy megszűnik hasznavehetősége. S a két ember sem változik a maga szűk világában. Életformájukat megtartják, a menekülési kísérletet feladják, ami történik, azt meg nem értik. A csodavárás, mint a megváltás reményének egy reménytelen formája, a Sátántangóra volt jellemző. A visszavétel, a kozmikus pusztulás itt megmagyarázhatatlan csodák formájában esik meg velük. Nem az ember műve, de nem is Istené vagy a Sátáné.

Forrás: port.hu
A képek forrása: PORT.hu

Ennek a transzcendencia nélküli metafizikának komoly művészi következményei vannak. A filmet indító csodálatos poroszkálásnak, a lovaskocsi megérkezésének, ennek az előrehaladó, ismétlődő, dinamikus mozgásnak (amely oly jellemző a Sátántangó trappjaira és a Werckmeister meneteléseire, jelen van még A londoni férfiban is, s amely megtanította a Tarr-filmek nézőit azok bámulatos lassúságára) nincs folytatása, hacsak a lány minden reggeli rövid útja a kútig nem ilyen. Átveszi helyét a körbenjárás, az ágyon fekvés, az ablak előtti széken való merengés, amely a kevés pihenőidőben mindkét ember szokása. Statikus történések, gyakran most is valós időben, állóképek. S ezek minimalizmusa váratlan módon teremt gazdagodást. Tarkovszkij Stalkerének lepusztult világában is megjelenik az európai festészet: Van Eyck Krisztus-képének reprodukciója lebeg a víz alatt egy romlandó papírlapon. De A torinói ló megváltatlan és megválthatatlan világa bizonyos értelemben válasz a Stalkerre, annak ellendarabja. Az európai festészet nagy képei nem önmagukban jelennek meg, hanem mint pátoszformák, visszafogott idézetek. Az ébredő férfi rövidülésben Mantegna, hosszanti képben Holbein halott Krisztusát idézi, a krumplievés ismétlődő rítusa Van Goghot és néha Velázquez budapesti képét, a lány a petróleumlámpa derengő fényében Georges de la Tourt, és így tovább. De a sötétség ezek láthatóságát is megsemmisíti.  

A torinói lóról nagy tanulmányokat kell írni, s az ilyen rövid kritika csak sejtetheti azt az intuíciót, hogy kivételesen jelentős, nagy műről beszéltem. Nem szép, hanem fenséges alkotásról.

Vö. Gyenge Zsolt: A torinói szó képe 
Gyárfás Dóra: Tarr fején a korona 
"Kész, ennyi..." / Rádai Eszter interjúja Tarr Bélával 
Ritter György: A vég 
Bujdosó Bori: A katarzison túl 
Kovács Bálint: Apokalipszis most 
Bori Erzsébet: Ítéletidő 

Cím:  A torinói ló,  Rendező:  Tarr Béla,  Operatőr:  Fred Kelemen,  Zeneszerző:  Víg Mihály,  Forgatókönyvíró:  Krasznahorkai László és Tarr Béla,  Vágó:  Hranitzky Ágnes,  Producer:  Téni Gábor,  Szereplők:  Derzsi János,  Bók Erika,  Kormos Mihály
Megítélt támogatás: 1 500 000 Ft
Támogató: Mozgókép Kollégium
A film forgalmazásához szükséges kópiák, nyomdai- és sajtóanyagok, plakátok támogatására (2011)