Heiner Müller: Kvartett / Nemzeti Színház
2011.01.31.

Heiner Müller kétszereplős Kvartettje – tehát kvartett két hangra, ami már önmagában megrezzenti füleinket, miként lehet négyzetre emelni egy előadás belső tartományát –, bizonyos értelemben Jean Genet Cselédek című francia klasszikusára adott német riposzt. FORGÁCH ANDRÁS KRITIKÁJA.

Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert
Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert
Ha egy koreográfus-táncos elővesz egy jól ismert színdarabot, amelyben lényegében csak beszélnek, beszélnek és beszélnek, és nem egyszerűen beszélnek, hanem rendkívül rafináltan beszélnek, minden szó egy duplafenekű ládika, egy szubkulturális akna, amely a néző hiperműveltségére vagy sznobizmusára apellál, és valamelyest feltételezi az ősmű ismeretét (amely a filmváltozatok világsikere után ezúttal adottnak tekinthető, Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regénye hosszas bujdoklás és kvázi szamizdat-lét után világismertségre vergődött az elmúlt évtizedekben, alakjai, Valmont és Madame de Merteuil halhatatlanokká váltak, és már-már Shakespeare drámahőseinek ismertségével és beazonosíthatóságával vetélkednek) – akkor a néző számíthat rá, hogy az interpretáció szembe fog menni az eredeti drámai művel, nem lesz tekintettel annak paramétereire, mindent felbolygat benne: és csak ennek az eredeti műnek adott pofonok sorozatában válik érvényessé. Heiner Müller kétszereplős Kvartettje – tehát kvartett két hangra, ami már önmagában megrezzenti muzikálisan érzékeny füleinket, miként lehet négyzetre emelni egy előadás belső tartományát –, bizonyos értelemben Jean Genet Cselédek című francia klasszikusára adott német riposzt, illetve annak kétségtelenül szellemes folytatása: mintha a szerepjátékok, az alá- és fölérendeltség játékai leginkább franciául fogalmazódtak volna meg a legfrappánsabban. Itt is halál és pusztulás a vég, ott is; itt is a másik bőrébe bújás gyönyöre mozgatja a szereplőket, ott is; itt is a hazugság és a végletekig vitt érzékiség mozgatja a szavak szinte barokkos áradatát, és ott is. Heiner Müller nem tagadhatja meg a német filozófia és XX. századi történelem súlyos, mondhatni, robusztusabb gesztusait (stílusosan ő egy földalatti bunkerba helyezné a cselekményt, valamely atomháború után: az ötlet csak árcédulaként fityeg a szövegen): a szellemesség az ő esetében a gondolat húsba vágó szellemessége, az árulások irtózatos és elkerülhetetlen logikája vezet a megsemmisülésig.

Gergye Krisztián
Gergye Krisztián
Az előadás viseli ennek a filozófiai spanyol lovasiskolának minden terhét, bővítkezik minden irányba, de számomra ennek az előadásnak a bája, izgalma, érdekessége leginkább a tökéletes érzékkel kiválasztott két főszereplő – Alföldi Róbert és Udvaros Dorottya – abszolút profizmusa (már-már annyira profik, hogy a markírozás is, a finom túlzás és a jelzésekben való tobzódás – némi kaján iróniával Valmont márkírozónak kereszteltem el magamban a Valmontot játszó Alföldit – a szerephez való viszony ezer és ezer oldalát mutatja föl, és egy pillanatra sem zavaró, fizikai jelenlétüket a koreográfus Gergye Krisztián állandóan biztosítja a feladatokkal, de ők mindketten, Udvaros és Alföldi, nagyon jól állják a sarat, képesek az iróniát és a szerepre való reflektálást egyszerre, olykor bravúrosan egy és közös pillanatban a szertartásszínház – mert ez az előadás egyszerre rítus, szertartás, performance és happening – komolyságával) – nos, tehát számomra ennek az előadásnak bája éppen a házilagosság és az abszolút profizmus különös együttállásában rejlik. A négy énekes – nevük álljon itt kiemelve: Mikecz Kornél, Nagy Bernadett, Philipp György, Szakács Ildikó – ugyanígy résztvevője hanggal, gesztussal, színészettel a közös munkának és látványnak, mint a két táncos: Gergye Krisztián és Virág Melinda, akik lényegében Valmont és Madame de Merteuil tükörképe, alvilága, árnyéka, tudattalanja, libidója: ennyiben a kulcsot az előadás folyamatosan a kezünkbe nyomja, tudjuk, hogy ez a négy ember képezi a kvartettet: és ez a fölállás lehetővé tesz két olyan dramaturgiai beavatkozást a szövegbe, ami szintén fontos előadássá teszi. Az egyik, hogy Hajas Tibor kemény, egyenes, kérlelhetetlen szövegei az előadás két pontján is megszólalnak, keményen, tisztán, kérlelhetetlenül, a két nagyszerű színész ajkán, itt nincs markírozás: az előadás elején, mintegy előhangként, még a sötétben zendülnek fel Hajas mondatai és szavai, majd az aranymetszés tájékán, a színészekre vetített lángoló papír képével párosítva, és ezek a vendégszövegek a szexualitás témáját emelik ki a német-francia filozófiai dimenzióból és helyezik egy univerzálisabb közegbe – ennek elemzése most nem feladatom, de Hajas Tibor páratlanul kemény és intranzigens életműve, amelynek egy-egy vizuális motívuma is megjelenik hommage-ként az előadásban – gondolok itt a festékben fetrengő Virág Melindára, vagy egyáltalán a festékpor használatára az előadásban, vagy a megdönthető tükrökre, amelyek megsokszorozzák (oktett ez a köbön, sőt, inkább nonett, ha Hajas virtuális jelenlétét is ideértjük) a szereplőket, vagy ha mögéjük bújnak, áttetszőségükkel vagy áttetszetlenségükkel különös, felszín mögé hatoló dialógusokat tesznek lehetővé. A másik, hogy a Heiner Müller-darabban megkoreografált szerepátvételeket, melyben nő férfit játszik és férfi nőt, csak a darab legvégén, mintegy rövid, felvillanó katarzisként alkalmazza Gergye és Vörös Róbert, dramaturg.

Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt - port.hu
Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Azt, hogy ez a performance-szerű happening sohasem veszíti el az üdeségét, pedig érezhető volt azon a két előadáson, amit láttam, hogy még hosszú érlelési folyamat rejlik ebben az előadásban, az Árvai György nagyon sokféle képességet felmutató, mégis amorfnak meghagyott díszletképe és a benne felhasznált eszközök – mint amilyenek a mennyezetről leereszkedő nyergek, a két oldalt álló mikrofon, a narancsszín festékporral teli kék műanyagedények a színpadon, a színpaddal szembefordított, feketébe csomagolt dívány, amelyen a szereplők vagy a táncosok üldögélnek, felváltva, háttal a nézőknek, a tér kissé amorf nyitottsága, amelyben a muzsikus-énekesek lézengenek, is elősegíti. Gergye és Virág combján az előadás kezdetén fekete festékpászmák csorognak végig, felsőtestüket fekete festékbe áztatott papírruha borítja. Ezt a fekete papírruhát Udvaros és Alföldi leszedi a táncosok testéről és gombóccá gyúrja és belecsavarja egy borospohárba, sőt ha jól láttam, Alföldi ivott is ebből a fekete folyadékból. Miközben a szöveg egy porosz harci tank kíméletlenségével robog előre, Gergye – hasonlóan ahhoz a kínai fiúhoz ott a Tienanmen-téren – időnként a tank elébe áll, és irányváltoztatásra kényszeríti a hatalmas páncélozott járművet. Éppen ezek a játékos irányváltások adják az est varázsát, és az, hogy néha olyan, mint a nagymama lekvárja: finom és ragad.

Vö. Nánay István: Eldőlt ló és pingponglabda-eső 
Szemessy Kinga: Hiányzó epizód 
Nyulassy Attila: szabadság = halál 
Zappe László: Elmaszatolva 
Kutszegi Csaba: Lankadó szex - termékeny aktus    
Koltai Taamás: Párharc 
Csáki Judit: Nem pucér! 
Kutszegi Csaba: A nyitottság sine qua nonja / Gergye testszínházáról 
Péter Márta: A szöveg érzékisége / Interjú az előadásról Gergye Krisztiánnal 

Szerző:  Heiner Müller,  Cím:  Kvartett,  Rendező:  Gergye Krisztián,  Fordította:  Kurdi Imre,  Díszlet:  Árvai György,  Jelmez:  Béres Móni,  Zenei szerkesztő:  Philipp György,  Dramaturg:  Vörös Róbert,  Szereplők:  Alföldi Róbert,  Udvaros Dorottya,  Gergye Krisztián,  Virág Melinda,  Mikecz Kornél,  Nagy Bernadett,  Philipp György,  Szakács Ildikó,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott