A két színház között – sok egyéb mellett – az a döntő különbség, hogy a tudományegyetemen egy kész, de hagyományos felépítésű intézményt vettek birtokukba a különböző művészeti csoportok, a Műegyetemen viszont az ott dolgozó irodalmi színpad maga alakította ki az ország első igazán korszerű színházi terét. Ehhez persze az egyetem hathatós segítségére is szükség volt, amit nemcsak a központi épület második emeletén található 10×14 méteres „fekete doboz”, a hozzá tartozó próbaterem és kiszolgáló terek megépítésekor, hanem mind a mai napig élvez a színház. Ez a támogatás nemcsak pénzben mérhető, hanem mindenekelőtt abban, hogy a Műegyetem mindenkori vezetői szellemi szabadságot biztosítottak a Szkéné működéséhez.
1961-ben jött létre a Műegyetemi Irodalmi Színpad, amelyet a kitűnő művész-pedagógus, Keleti István vezetett. Két olyan, tanterem nagyságú helyiségben próbáltak és játszottak, amely a II. világháború során súlyos károkat szenvedő díszterem leválasztott felső részén helyezkedett el. Ez a tér egyre inkább szűknek bizonyult, ezért az elodázhatatlan felújítás helyett az egyetemisták kezdeményezésére új színházterem építésébe fogtak. A terveket – tanári felügyelet mellett – Vidolovics László építészhallgató készítette, s az átépítésben a színpad minden tagja részt vett. 1967 végén kezdődött a munka, s 1970. március 21-én Weöres Sándor Theomachiájával nyílt meg az akkor legmodernebbnek számító stúdiószínház.
A termet kezdetben csak az – 1968-tól már Szkéné Együttesnek nevezett – csoport használta, majd 1975-ben a Regős Pál vezette BME Pantomim Mozgásszínház otthona is ez lett. 1976-ban az egyetem felújította a színpadot is, ekkor került fekete körfüggöny az addigi 34 mozgatható kulissza helyébe. Három évvel később intézményesült az egyetemi KISZ-bizottság égisze alá tartozó színház, ekkor bízták meg Regős Jánost: alakítson ki egy sokszínű, színházszerű működési modellt. Harminc éve ő a Szkéné igazgatója. Hitvallása szerint a Szkéné mint a hivatásosok és nem hivatásosok között hidat verő „köztes színház” egyszer minden érdekesnek tűnő kezdeményezésnek helyet ad, s a fogadtatása szabja meg, hogy a színház és az alkotó között kialakulhat-e huzamosabb munkakapcsolat is.
Regős néhány év alatt az amatőrizmus egyik fellegvárát az alternativitásnak helyet adó színházzá változtatta, a klubszerű működést produkciós szemlélet váltotta fel. 1984-85-re kiszorultak az alapítók, de a pantomimesek is. 1985-től a program gerincét az akkori idők egyik legprogresszívabb társulata, a Tanulmány Színház, a későbbi Arvisura Színházi Társaság előadásai képezték. Tizenhárom év után, amikor az együttes vezetőjének, Somogyi Istvánnak már szűknek bizonyultak a hely nyújtotta lehetőségek, az Arvisura sokoldalú színésze, Pintér Béla alapított olyan új társulatot, amely máig meghatározója a Szkéné profiljának.
Az Arvisura és Pintér Béláék mellett más csoportok – például az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés, a Krétakör Társulat, a Stúdió „K”, a Természetes Vészek Kollektíva, a Picaro Műhely, a Kompmánia Színházi Társulás, a Honvéd Színház – is rendszeres fellépési lehetőséget kaptak és kapnak. A nyolcvanas években itt lehetett látni a vidéki stúdióelőadások javát, a kaposváriak és szolnokiak visszatérő vendégek voltak. Sok-sok előadás eleve erre a térre készült, vagy ez a színház fogadta be őket. Fodor Tamás Woyzeckje, az Utcaszínház politikai botrányt kiváltó Műmamája, Gaál Erzsébet Felütése, illetve a Székely B. Miklóssal létrehozott Temetése (amely Nádas Péter drámájának máig legautentikusabb előadása volt), Lábán Katalin Beckett és Krauss-bemutatói, Nagy József első produkciója (Pekingi kacsa), Szikora János (Ulysses), Ascher Tamás (Hobó-est), Zsótér Sándor (Mizantróp) egy-egy munkája máig emlékezetemben él. S nemcsak színházi kísérletek kaptak itt helyet, hanem – csak úgy, találomra – a 180-as kortárs zenei együttes hangversenyei, a KFT és a Muzsikás Együttes koncertjei, Balaskó Jenő performanszai, Molnár Gyula besorolhatatlan műfajú előadásai is.
Az alternatív színházi központ megteremtésénél is fontosabb a Szkéné nemzetközi tevékenysége. Regős Pál már 1978-ban nemzetközi pantomim találkozót szervezett, s ebből nőtt ki a Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozója (IMMT), amelyet 1979-től 2003-ig évente-kétévente rendeztek meg. Ezt a programot egészítette ki 1988-92 között a Magyar Mozgásszínházak Találkozója. E két rendezvény döntően hozzájárult a hazai mozgás- és táncszínházak megszületéséhez, megerősödéséhez, e műfaj elterjedéséhez és megszerettetéséhez. A találkozókon, vagy önálló fellépőként, olyan együtteseket láthatott a magyar néző, mint az Odin Theatret, a Derevo, a Schahrazad Theatre, a Shusaku and Dormu, a Divadlo na Provázku, a Living Theatre, a Bread and Puppet, a Gardzienice – hogy csak a legemlékezetesebbekre utaljak. Egyes találkozók tematikusak voltak, így például 2001-ben csak az Odin előadásain, munkabemutatóin és műhelyfoglalkozásin vehetett részt a közönség, máskor japán, zsidó vagy lengyel színházi irányzatokkal ismerkedhettek az érdeklődők. Szűkebb kört érintett a Szkéné másik jelentős kezdeményezése: 1985-től húsz éven át minden nyáron megrendezték a Nemzetközi Tánc-és Mozgásközpont (IDMC) nyári műhelytanfolyamait, amelyeken hivatásos és amatőr művészek neves külföldi mesterektől tanulhattak különböző tánc-és színészi technikákat.
Mindez kiolvasható abból a negyven év történéseit dokumentáló könyvből, amelyet a két Regős írt és szerkesztett. Arra azonban nemigen találok magyarázatot, hogy a szerzők miért épp 1968-at, az építkezés kezdetét, illetve az irodalmi színpad névváltoztatását, s nem ezen együttes megalakulásának vagy a színpad megnyitásának dátumát tekintik a vizsgált korszak induló pontjának. A kötetet lapozgatva kiderül, hogy az irodalmi színpad több mint egy évtizedes (természetesen nem egyenletes színvonalú) működése csak érintőlegesen fér bele e színpad történetébe, mint ahogy az is, hogy a Függelékben szereplő adattár csak 1970-től kezdődik.
A könyv két nagyobb egységre oszlik: az első rész vázlatos történeti áttekintés, a második Regős János tizenkilenc interjúját tartalmazza. Azok az alkotók illetve munkatársak – Bozsik Yvette, Kovács Gerzson Péter, Schilling Árpád, Goda Gábor, Árkosi Árpád, Szemző Tibor, Fehér Anna, Vizy Miklós és mások – szólaltak meg, akik rövidebb-hosszabb ideig a Szkénében találtak nyugodt alkotó körülményeket, s akiknek munkásságában kiemelkedően fontosak lettek az itt készített munkák. Az itt-ott szerkesztetlennek tűnő kötet legértékesebb része az adattár, bár némileg nehezíti használatát, hogy egyes adatok fejezetekhez csatolva és az összesítésben is szerepelnek, mások csak az egyik vagy másik helyen bukkannak fel, s a névmutató sem teljes és hibátlan. Az pedig rejtély: miért van a Függelékben eldugva a tartalomjegyzék?
Mindazonáltal a műből egyértelműen kitetszik: a Szkéné Színház az elmúlt közel négy évtizedben a magyar színházi élet egyedülálló újító-erjesztő műhelye volt, s szerepe ma is – amikor a korábbiakhoz képest jóval több stúdió- és befogadó intézmény létezik – jelentős. Akár a jelenlegi helyén folytatja munkáját, akár – mint az egyetem nagyratörő távlati terveiben szerepel – önálló épületet kap.