Jómagam sajnos csupán négy napig lehettem ott, mégis úgy gondolom, hogy ez a szerény mintavétel is érzékelhetővé tette a program színességét, és az ezúttal is igen sikeres egyensúlyozást azt alapvető célok: a műfajok maximális sokfélesége, a térség vonzerejének bemutatása, a széles közönség megszólítása és a magas művészi színvonal között. Ha egy mondatban kell összefoglalnom a benyomásaimat, akkor nyugodtan kijelenthetem: a fesztivál nem fárad.

A fáradhatatlan Hollerung Gábor ebben az évben a művészeti vezetés mellett a fesztiváligazgatói tisztet is magára vállalta, az elmúlt két évtized lelkes és sikeres igazgatójának, Turjányi Miklósnak ugyanis ebben az évben fogytak el az energia-tartalékai, és lemondott posztjáról. A váltás azonban nem volt érezhető a közönség számára; a rutinos szervezőgárda és az egyes események befogadói, a különböző önkormányzatok most is kitettek magukért.

Az események sorába augusztus 16-án, szerdán este Tokajban kapcsolódtam be, miután délután 4-re már nem tudtam odaérni Megyesi Schwartz Lúciának a háromhutai kastélyszállóban két cimbalom kíséretével adott barokk ária- és dalestjére. A Pro Musica Leánykar 6 órás pálházi hangversenyéről pedig a kiválasztott koncertre nem érhettem volna oda. Barokk vokális zenét azonban így is hallhattam, ugyanis a tokaji zsinagógában, amely jelen állapotában pompás akusztikájú hangversenyterem, s amely előző nap igényes populáris dalestet fogadott be, ezen az estén egy drámai Händel-szólókantáta előadásának adott otthont, no meg bevezetésképpen egy Vivaldi-hegedűversenyének. Ebből már ki is található, hogy Ábrahám Márta és az Ábrahám Consort produkciójáról van szó, akik az Il delirio amoroso című kantátában Kalafszky Adriána énekét kísérték.

Kalafszky Adriána

Vivaldi op. 11 no. 2-es e-moll hegedűversenye („Il Favorito”) a maga három moll hangnemű tételével, szenvedélyes hangjával találó bevezetésként szolgált Händel hasonlóképpen szélsőségesen érzelemgazdag kantátájához. A minimális létszámú együttes (a szólót játszó Ábrahám Mártán kívül két hegedűs és egy-egy mélyebb vonós, illetve continuo-csembaló) teljes értékű zenekarként szólalt meg, s ez kitűnő zenészekre vallott. A szólista robusztus technikája és erőteljes egyénisége a mű megszólaltatásának lendületet és acélos energiát kölcsönzött. A központi esemény azonban mégis a sokféle kontrasztáló építőelemből – recitativókból, áriákból és hangszeres tételekből – álló kantáta volt, amely mintegy magasabb szinten folytatta az addig hallottakat. Nem csupán azért, mert az előadókhoz énekes is csatlakozott, hanem azért is, mert a szólókantátát félig szcenírozott formában adták elő: Kalafszky Adriána Zeke Edit egyszerű, de szép és korhű 18. századi jelmezét viselte, és előadását színészi eszközökkel és Sigrid T’Hooft által betanított korabeli gesztikával kísérte. Az élmény annál inkább komplexnek és mozgalmasnak bizonyult, mivel a fiatal Händel ebben a kantátában kifejezetten versenyműszerű szakaszokkal színesíti és intenzifikálja az összhatást.

Mindez a lehető legmagasabb színvonalon kelt életre. Kalafszky hangilag is imponáló énekesnő; éneklése zenileg érzékeny, kantábilis, hajlékony és a koloratúrája is biztos és meggyőző; emellett emberábrázolása, kisugárzása is jelentékeny, s a gesztikája is nagyon ígéretes, még ha érezzük is néha benne a frissen elsajátított készséget. A zenekar pedig Ábrahám Márta vezetésével a darab másik főszereplőjévé vált: a közreműködők közül feltétlenül meg kell említenem a continuo-szólam játékosából időnként versenymű-szólistává előlépő csellista, Kaszanyitzky András nevét, aki erőteljesen és magabiztosan formált játékával az előadás egyik fő meglepetése volt számomra, emellett pedig a virtuóz hegedűszólókat itt is remekül előadó Ábrahám Mártát és az igényes furulyaszólamot magabiztosan, szépen eljátszó Kállay Katalint.

Másnap Sátoraljaújhelyen két igen különböző produkciónak lehettem tanúja, bár a színhelyüket csupán néhány lépés választotta el egymástól. Az első rendezvény az In Medias Brass rézfúvóskvintett családi és gyermekprogramja volt a Kossuth Lajos utcában felállított kisszínpadon, és a Mese az aranyhangszerek birodalmából címet viselte. Ez nem volt igazán átütő produkció: az a mese, amelyre az előadást felfűzték, ugyanolyan mesterkélt és túlbonyolított volt, mint maga a cím, ráadásul a műsorvezető-tubaművész, ifj. Bazsinka József egy tabletről olvasta a sokszor a felnőttekkel összekacsintó, túlságosan irodalmiaskodó és főleg hosszú szöveget, elszalasztva az alkalmat arra, hogy valódi kontaktust hozzon létre az el-elszállingózó gyermekekkel. Tehát sok volt a szöveg és kevés a zene, utóbbi pedig eléggé heterogén benyomást keltett, bár többnyire korrekt előadásban.

Este 8-kor a Városközpontban, a Hősök terén a Magyar Állami Népi Együttes Kolozsvári piactéren című produkciója következett az együttes zene- és tánckarának előadásában, Kubinyi Júlia és Hetényi Milán énekszólójával és Pálfy Zoárd mesemondói közreműködésével. A produkció zenei kialakítása Kelemen László és Pál István „Szalonna” művészeti vezető, vizuális (rendezői, koreográfiai) része elsősorban Mihályi Gábor együttesvezető nevéhez fűződött. Nagyon régen nem láttam az Állami Népi Együttestől nagyprodukciót, vagy talán egyet sem az évtizedeken át meghatározó szerepet játszó Ecseri lakodalmas óta. Tudván azonban, hogy mind Kelemen László, mind Pál István milyen felkészült, hatalmas tudású és maximalista szakember, valamilyen új minőségre számítottam – és ebben egyáltalán nem is csalódtam. Sőt: ami a táncokat, a koreográfiát illeti, bár e műfajnak semmiképp sem vagyok szakértője, mégis biztos vagyok benne, hogy a produkció ebből a szempontból is a legmagasabb színvonalat képviselte: szinte minden táncos – a repertoár természeténél fogva ez elsősorban a férfiak esetében volt szembeszökő – igen magas művészi és technikai színvonalat és szólótáncosi képviselt. A zenei anyag mind a „talp alá húzott”, mind az énekeseket kísérő funkcióban a lehető legnemesebb volt és ragyogó stílusismerettel, magától értetődő virtuozitással szólalt meg; az énekszámok túlnyomó része is igen értékes volt.

A mintegy másfél órás produkciót keretjáték formálta valamiféle kompozícióvá; ebben jelzésszerűen megjelentek az erdélyi és általában a magyar történelem sorsfordulói, a 20. század végéig bezárólag. A keretjáték szükségessé tett bizonyos, nem feltétlenül népzenei hatást keltő átvezető zenéket, illetve lehetővé tett néhány látványos vagy humoros jelenetet, amelyben a megkomponált színpadi mozgás és a néptánc elemei egyaránt szerepet játszottak. Mindez nem feltétlenül tartozott a produkció legjavához, ám e tekintetben, azt hiszem, megértőnek kell lennünk. Sem a népdalnak, sem a hangszeres népzenének, sem a népi táncnak nem az az alapvető funkciója, hogy egy külső, passzív „fogyasztót” gyönyörködtessen. Következésképpen két lehetőség között lehet választani: vagy archívumszerűen mutatjuk be egymás után, egymástól elszigetelve a népi előadóművészet egyes objektumait; ez azonban nem műsor. Vagy pedig hozzáteszünk olyan elemeket, amelyek összekötik őket, produkcióvá formálják őket – ez sokféleképpen megtehető, de az eredmény semmiképp sem „tiszta” népművészet. Bartók, Enescu vagy Kodály is ugyanezt az utat követte számos művében: utóbbitól példaképpen elegendő a Székely fonót említeni. A lényeg azonban nyilvánvalóan az, amit a mostani produkció is megvalósított: a népzene és a népi táncok autentikus és magas művészi színvonalú felidézését.

Magyar Állami Népi Együttes: Kolozsvári piactéren

18-án a fagottkvintett, a gitárral kísért dalok és az ifjúsági vegyeskar helyett Boros Mihály délutáni zongorahangversenyét választottam a tolcsvai Oremus szőlőbirtok legfestőibb pontján található kúriában. A hangverseny exkluzivitásáról a 30 000 Ft-os belépődíj gondoskodott (ami persze borkóstolót és azzal összehangolt ételsort is magában foglalt a fizető vendégek számára); a közönség soraiban körültekintve mindenesetre mélységesen megbántam, hogy a forróságra és a délutáni időpontra való tekintettel rövidnadrágban jelentem meg.

Boros Mihály gördülékenyen és dicséretes tömörséggel jellemezte az egyes darabokat és a megfelelő zenei korszakokat (bár egy-két csacsiság becsúszott ismertetőjébe: így az Ave verum corpus című motettát, amely többek között a Klarinétversenyt és a két utolsó operát is megelőzi, Mozart utolsó műveként aposztrofálta). A mintegy egyórás program viszont igen igényesen és körültekintően lett összeválogatva: csakis kiváló szerzők remekműveiből válogatott, és a stílusbeli változatosságon kívül arra is kiterjedt a figyelme, hogy a darabok a nem feltétlenül koncertjáró közönség számára is vonzók legyenek. Mégsem játszott kiragadott tételeket: a Bach-szvitet végigjátszotta, bécsi klasszikus szonátatétel helyett pedig Haydn C-dúr billentyűs fantáziáját adta elő. Bár a program nem volt magamutogatóan virtuóz, a második ráadásban, Paganini–Liszt La campanellájában kiváló technikai felkészültségét is megcsillogtatta. Boros játéka kifejezetten érzékeny, érett és differenciált volt, az acélos-energikus karakterek mellett szép lírai színekkel, többek között az előadott Debussy-darabokban. Ha valami mégsem tetszett igazán, az a szerényebb minőségű – bár elfogadható – hangszer, illetve a polgári szalon méretű terem adottságainak figyelmen kívül hagyása a zene hangosabb pillanataiban. Az a zongorázás ugyanis, ami egy koncertterem kiváló hangversenyzongoráján monumentális dinamikai tetőpontként hatott volna, az adott körülmények között itt-ott csapkodásként hatott.

A fesztivál általam hallott részének legkirobbanóbb – és teljesen megérdemelt – közönségsikerét egy új formációnak, a Budafoki Dohnányi Zenekar Kamaraműhelyének a bemutatkozó hangversenye aratta a sárospataki Református Kollégium imatermében. A tizenkét tagból álló együttes a zenekar tagjaiból alakult, Szüts Apor zongorista és arrangeur vezetésével. Az együttes célja, hogy a zeneirodalom legkülönbözőbb alkotásait a saját képére alakítva adja elő; ez jórészt Szüts által készített átiratokat jelent egy olyan együttes számára, amelyet ők a zenekar és a kamarazenekar határvidékén tanyázó együttesnek tekintenek. A hét vonósból, négy fúvósból és zongorából álló formáció a 18. században valóban elment volna kisebb színházi együttesnek (esetleg valamivel több, illetve kettőzött fúvós szólammal), de a 20–21. századi értelemben vett ensemble fogalmával is jellemezhető. Előbbitől a zongora súlyponti, szólisztikus szerepe, utóbbitól a viszonylag stabil – nem változhatatlan, de nem is darabról darabra változó – hangszerösszeállítás különbözteti meg. Summa summárum: a Kamaraműhely együttese mindent eljátszik a maga módján, amihez kedve van; s választásaikban jól láthatóan nem befolyásolja őket semmiféle szabály, előírás, etikett. Szüts Apor átdolgoz együttese számára zenekari művet, zongoradarabot, operarészletet és fuvolaszonátát, élő és holt szerzőket; sőt, szükség esetén átiratot is átír (vö. Schneider úr életelvével a Hippolyt, a lakájból: „én a hagymát is hagymával eszem”). Bár az estén kakukkfiókaként, nem-átiratként egy saját kompozícióját, groteszk tangóját is becsempészte a műsorba. Mindenesetre: habár eljárásaikban sok az egyéni vonás és megoldás, a kamaraműhely végül is pontosan azt teszi, amit a zenészek évszázadok vagy inkább évezredek óta művelnek: meglevő zenéket a saját hangszerük, lehetőségeik, ízlésüknek, közönségüknek, horribile dictu érdekeiknek megfelelően adják elő, eközben hol az eredetinél kevésbé értékes, hol pedig akár annál is jobb eredménnyel.

Nos, a BDZ Kamaraműhelye mindent megtesz azért, hogy a mérleg az utóbbiak felé billenjen. Ugyanis szinte minden, amit csinálnak, elragadó. Szüts Apor virtuózan hangszerel és virtuózan zongorázik, de mind az átiratokat, mind azt előadást valamifajta könnyedség és természetesség jellemzi, a legmerészebb (hangszerelési) változtatások sem tetszenek erőltetettnek, és Szüts sziporkázó zongorajátéka sem tolakszik az előtérbe, egyszerűen az együtteshangsás sajátosságának érezzük.

A műsor javát három, egyenként három-három darabból álló blokkba rendezte a művészeti vezető: az elsőben Schubert, Mendelssohn és Brahms, a másodikban Ernest Bloch (a műsorfüzet amúgy Ernst Blochot ír, összekeverve a zeneszerzőt a filozófus-esztétával), Prokofjev és Szüts, végül az utolsóban Rameau, Ligeti és Bizet–Rozenblatt kompozíciói alkotnak magasabb egységet. Utóbbiban a Platée című Rameau-opera viharjelenetét követő Ligeti-tétel – a Musica ricercata 7. darabja – különösen megragadó hatást keltett, végtelen nyugalmú feloldást a villámok cikázása után, mintegy hipnotizálva a közönséget. A jobbnál jobb zenészek közül feltétlenül ki kell emelni a koncertmestert, Gazda Bencét Bloch Nigun című darabjában a hegedűszóló emlékezetesen szép, legjobb hegedűseinkhez méltó előadásáért. S nekem – de azt hiszem, az egész közönségnek – külön örömet szerzett, hogy ráadásként egy ritkán hallható gyöngyszemet játszottak el: az áltakácsok szövőszék-jelenetét Ránki György gyermekoperájából, a Pomádé király új ruhájából.

A teljes egészében Sárospatakon játszódó zárónapon csak egy gyermekprogramot, illetve a záró koncertet követő esti jazzt hagytam ki. Délután A művelődés házában a Megérthető zene sorozat keretében Haydn oratóriumát, A teremtést ismertette Hollerung Gábor, a műből vett hosszabb-rövidebb illusztrációkkal, a tőle megszokott módon lényegre törően és érdekesen. Az esemény családi hangversenyként volt meghirdetve, s valóban sok gyereket és fiatalt láthattunk a népes közönség soraiban, a megszólaló zenei részletek azonban így is teljes értékűek voltak. A három szólista, Sáfár Orsolya, Szappanos Tibor és Kovács István személye is garancia volt erre. Sáfár egyszerűségében is világító erejű, de virtuozitást sem nélkülöző éneklése, Szappanos meleg színekben sem szűkölködő szólói, Kovács méltóságteljes és mégis oly szerethető karaktere, nem utolsó sorban pedig harmonikusan megformált együtteseik meghatározták az ismertető-koncert magas színvonalát. Mindehhez a Budapesti Akadémiai Kórustársaság szuggesztíven szólaltatta meg a nagyszabású kórustételeket, a Budafoki Dohnányi Zenekar pedig feltűnően kulturált, csiszolt hangzásával, remek rézfúvós szekciójával biztos alapként szolgált a bemutatott részletek megszólaltatásához.

Hollerung Gábor a Zempléni Fesztiválon

A hagyományos zárókoncert a pódiumon helyet foglaló Liszt Ferenc Kamarazenekar révén a három évtizeddel ezelőtti indulást idézte emlékezetünkbe. A Várdai István művészeti vezetése alatt sokféle nem szokványos úton is végigjáró együttes műsorán ezúttal három vonószenekari átirat szerepelt. Először Dmitry Sitkovetskynek, a vonószenekari átiratok koronázatlan királyának 1., G-dúr táncszvitje csendült fel. Bach neve még igen, az eredeti kompozíció meghatározása (a billentyűs hangszerre komponált G-dúr francia szvit, BWV 808) már nem fért bele a műsorfüzetbe, nyilván elhanyagolhatónak ítélték Sitkovetsky teljesítménye mellett. Valószínűleg jobb a zenekar – vagy a műsorfüzet-készítő – véleménye a d-moll partita Chaconne (Bachnál: Ciaccona) tételéről, itt ugyanis az eredeti mű is kiérdemli az említést, műjegyzékszámostul. Magam semmiképp sem voltam elragadtatva ettől az átirat-dömpingtől, bár bennem is felmerült a kérdés, hogy a Kamaraműhely előző napi, igen meggyőző produkciója után mi is ennek az oka. Azt hiszem, nagyjából arról van szó, hogy míg amott vibrálóan izgalmas újjászületéseknek voltunk tanúi, addig Sitkovetsky ambíciói a tetszetős játszanivaló létrehozásáig terjedtek; valamiféle forszírozott könnyedség sugárzott a nyakra-főre alkalmazott bőgőpizzicatókból, és igen sután hatott a concerto grosso Nessus-ingének ráhúzása az erre semmiképp sem predesztinált billentyűs tételekre. Leginkább azonban egyszerűen érdektelennek bizonyult, hogy mi jut eszébe Bachról Sitkovetskynek.

A Ciaccona-átirat más módon nem működött. Ez közelebbről Busoni híres-hírhedt zongoraátiratának Tfirst Zoltán-féle verziója volt, ez tehát, a Sitkovetskyével ellentétben, inkább elnehezítette, elkésőromantizálta a darabot. A baj fő forrása az, hogy Bach zseniális hegedű-textúrája, amely az akkori hegedűtechnika legszélső lehetőségeit használja fel egy teljes értékű többszólamúság illúziójának megteremtéséhez, teljesen színtelenné válik, ha rekonstruáljuk és a zenekar különböző szólamai számára kényelmesen eljátszhatóvá tesszük a szólóhegedű által csupán pillanatokra felvillantott vagy utalásszerűen megjelenített zenei szólamokat; ha a variációkat, amelyekben így vagy úgy mindig benne van a technikai lehetőségek, illetve korlátok inspirációja, harmóniailag, kontrapunktikusan korrektül ugyan, de amolyan hangszerelési gyakorlat módjára domesztikáljuk. Az eredmény pedig az, hogy a tétel vontatottá válik, elveszítve az eredeti mű szakadatlan feszültségét, torokszorító izgalmát – de még a Busoni-féle változat zsúfolt, de a zongorista számára hálás karakterét is.

A zárókoncert harmadik, befejező száma viszont kifejezetten megerősítette az átiratkészítés létjogosultságát. Ez nem volt más, mint George Enescu korai C-dúr oktettje, a zenekar 19 tagjának előadásában. Az átiratkészítő neve ezúttal homályban maradt (talán kollektív alkotásról van szó?), jóllehet az ilyen átirat elkészítése az eredetihez képest változó létszámarányok és a hozzáadott bőgőszólam miatt korántsem mechanikus feladat. Ezt a feladatot azonban ragyogóan oldotta meg névtelen elkészítője: a kaposvári kamarazenei fesztivál után itt újra meghallgatva is teljes értékű, változatos és kiegyensúlyozott benyomást keltett ez a változat. Itt azonban túl kell lépnünk az átirat-tematikán, mert ez a kivételesen ihletett, gondolatokban gazdag és időtálló ifjúkori remekmű értő, erőteljes, mesterien formált előadásban szólalt meg Tfirst Péter irányításával. Hosszúsága ellenére az előadás mindvégig megőrizte frisseségét, és jól érvényesültek Enescu ízig-vérig romantikus, de nagyon is hiteles drámai effektusai is. Ez a boldog vég, lieto fine, happy ending pedig jól illett a teljes Zempléni Fesztiválhoz.