A Yoko Ono: Music of the Mind című, a Tate Modernben rendezett nagyszabású gyűjteményes kiállítás mindenki számára bebizonyítja a japán művész és aktivista jelentőségét, és talán meggyőzi végre a kételkedő brit közvéleményt, hogy nem csak John Lennonnal való kapcsolata révén tett szert világhírre.
Yoko Ono, Cut Piece, 1964 előadja: Yoko Ono
A hátteret kevésbé ismerő londoni újságíróknak kis csalódást okozott, hogy Yoko Ono, aki február 18-án töltötte be 91. életévét, nemhogy nem jelent meg a hét évtizedes munkásságát áttekintő tárlat megnyitóján, de egyetlen interjút sem adott az esemény kapcsán, sőt az anyag összeállításában sem játszott aktív szerepet. Az idős művész egészsége jelentősen megromlott az elmúlt években, így már a pandémia idején kiköltözött egy New Yorkhoz közeli farmra, és ott visszavonultan tölti idejét. Már 2020 őszén számos üzleti érdekeltségéről lemondott fia, Sean Yoko Lennon javára.
A Tate Modern galéria Blavatnik szárnyában megtekinthető retrospektív tárlat nem hagy kétséget afelől, milyen úttörő szerepet játszott Yoko Ono már az ötvenes évektől kezdve a konceptuális, performansz és részvételi képző- és filmművészetben, fiatalon is milyen eredeti zenész volt, aki már jóval azelőtt neves alkotók körében mozgott, hogy megismerkedett volna John Lennonnal. A kiállítás egyik alapüzenete éppen az, hogy Onónak nem volt szüksége Lennonra a hírnévhez, azaz nem igaz az a széles körű brit vélekedés, hogy ő valamiféle szerencselovag, aki kiaknázta volna a Lennonnal való kapcsolatból adódó lehetőségeket. A George Gilbert Scott által eredetileg hőerőműnek tervezett ikonikus épület tágas termeiben rendezett tárlaton több mint 200 alkotás látható, egyesek – különösen még a művész tokiói és New York-i korszakából származóak – kifejezetten kis méretűek. Hosszú sorokban helyezkednek el az ún. Instrukciós darabok. Szó szerint kell érteni, hogy felszólításokról van szó, néha csak egy-egy ige a címük, mint a Fly (Repülj!) vagy a Touch (Érintsd meg!), néha kissé hosszabb, mint Painting to be Constructed in your Head, (Alkosd meg a festményt képzeletben!). Minden esetben a szemlélő fantáziájának elindítása lehetett az inspiráció.
Yoko Ono with Glass Hammer
Már belépéskor világossá válik, hogy ha a néző komolyan veszi a dolgát, vagy egyszerűen ki akarja használni a 22 fontos, (több mint 10 ezer forintos) belépti díjat, hosszú órákat tölthet a Temze déli partján. Az 1962-ben készült Lighting Piece (Tűzgyújtás) című film egy gyufaszál meggyújtásának, majd elégésének végtelennek tűnő, lassított felvételű ismétlése. Ez valójában csak emlékeztető Ono eredetileg négyórás performanszára, amikor kipróbálta, meddig tudja ébren tartani a közönség figyelmét. Az előadásról készült fotókon a bájos, fiatal, szív alakú arcával és hajzuhatagával igazán elragadó Yoko Ono a zeneszerző John Cage, a műgyűjtő Peggy Guggenheim, a japán szobrász Iszamu Nogucsi, illetve Robert Rauschenberg, Max Ernst és Marcel Duchamp társaságában látható.
A kasszasikernek ígérkező kiállítás jelentős részében nagy szerephez jut az interaktivitás. Itt van például a Toilet Piece (Vécé) című műtárgy, ami igazából egy mennyezetről lelógó vizes üveg, amiből a látogatók minden egyes alkalommal vizet fröcskölhetnek a padlóra, amikor meghallják a vécéöblítést. Szerencsére nagyon kevés víz távozik a flaskából, így senki nem csúszik el. Népszerű darabjai lesznek a tárlatnak az 1966-os keltezésű White Chess Set (Fehér sakk-készlet) másolatai. Ahogy ezt az eredeti munkához fűzött eligazítás, „Chess set for playing as long as you can remember where all your pieces are” is jelzi, bárki korlátlan időt tölthet kényelmesen a fekete-fehér helyett kizárólag fehér bábukat tartalmazó puszta fehér tábla mellett, ameddig emlékszik rá, hol is vannak a figurái. A látogatók bevonásának itt még messze nincs vége. Az 1964-es Bag Piece (Zsákok) azt a feladatot adja a látogatóknak, hogy fekete zsákokba kell bújniuk és abban mozogniuk. A 2019-ben megálmodott Add Colour (Refugee Boat), (Színezd ki «Menekülteket szállító csónak») elnevezésű termet egy fehér ladik uralja, a vállalkozó szellemű látogatóktól pedig azt várják, hogy a csónakra és körülötte a falra kék színnel megfestve fejezzék ki „hitüket és reményeiket”. Ha más nem is, ez a nagyon aktuális, a napi hírekben fel-felbukkanó lélekvesztő utal arra, hogy Yoko Ono legalábbis öt évvel ezelőtt még élénken követte a világ híreit. A kiállítás nézői közvetlenül a kijárat előtt kapnak még egy utolsó feladatot a részvételi művészet jegyében. A My Mommy is Beautiful (Az anyukám gyönyörű) címet viselő, 2004-re visszatekintő „akció” során a látogatók egy 15 méter hosszú falra illeszthetik rá édesanyjuk fotóját és megoszthatják a világgal, az odakészített golyóstollakkal fehér cédulákra felírva, mit jelent számukra a mama. Mindeközben folyamatos kalapálást hallani, ahogy a látogatók hosszú szögeket vernek a falba a Painting to Hammer a Nail (Szögbeverés) festészeti alkotómunka keretében.
Nyilván nem véletlen, és Yoko Ono mint saját jogán érdemes művész és emberjogi aktivista jelentőségét emeli ki az a feltűnő tény, hogy John Lennon meglehetősen alulreprezentált a kiállításon, a Beatles név pedig el sem hangzik. Aki nem sajnálja az időt, megtekintheti viszont a több mint egyórás Bed-In film 1969-ben Montrealban készült változatát. Ez a házaspár és Yoko első házasságából származó kislánya, Kyoko híres-hírhedt, a vietnámi háború ellen tiltakozó egyhetes ágyban tartózkodásának dokumentuma, benne egy rámenős riporter által készített hosszú interjúval.
Yoko Ono, Film No. 1 (Bottoms), 1966.
A kiállítás emlékezetes momentumai közé tartozik az Ono ötéves londoni tartózkodása idején, 1966-67-ben forgatott, majd gyorsan betiltott Film No. 4 (Bottoms), (Fenekek) című műve, melyet békepetíciónak szánt. Nem kevésbé erős a korábbi, 1964-es, még Amerikában felvett Cut Piece (Kivágott darab), mely azt a performanszt örökíti meg, melynek során a részvevők darabokat vághattak ki az alkotó ruhájából. A Tate Modernben vendégszerepelnek Onónak a hatvanas évek közepén a londoni Indica és Lisson Galériákban kiállított nagy hatású installációi is, köztük a Half-A-Room a maga fél-cuccaival, – fél szék, fél szappantartó, fél szekrény, fél befőttes üveg, stb. – és az Apple, ami minden belemagyarázott jelképiség ellenére nem több mint egy üvegtárlóra helyezett friss alma. Azért John Lennon is bekerül a képbe az Ono számára oly fontos békekampányokkal. 1969-ben az Acorns for Peace-akció (Makkal a békéért) keretében a páros makkokat küldött politikai vezetőknek, köztük Golda Meir izraeli kormányfőnek, aki bizonyos értetlenséggel ugyan, de egy kiállított válaszlevél tanúsága szerint szépen megköszönte a gesztust.
Yoko Ono: PEACE is POWER installációkép, 2017
Yoko Ono békeüzenete semmiképpen nem marad rejtve. A Temze északi oldaláról jól látni a Tate Modern tágas ablakaira felrakott, több nyelvre lefordított 2017-es Peace is Power (A béke hatalom) című alkotást, mint ahogy az egy évtizeddel korábbi Wish Tree (Kívánságfa) a tárlat bejárata előtt állítja meg a látogatót és invitálja arra, hogy egészítse azt ki saját üzenetével.
A kiállítás 2024. szeptember 1-ig látogatható.