Wolf Péter érett kori fordulata, amely valamikor két évtizeddel ezelőtt kezdődött, nem egyszerűen a könnyű műfajoktól – amelyeket természetesen továbbra is művel – a „klasszikus” műfajokra való „átkapcsolást” jelent. Már csak azért sem, mert az a hajlékonyság és alakváltásra való hajlam, amely már a „régi” Wolf Pétert is olyannyira jellemezte, a „komoly” Wolf Péter műveit is igen gyakran szinte besorolhatatlanná teszi: mai zenéjének szinte minden üteme „áthallásos”, átüt rajta az improvizáció, a jazz, a slágerek hangja és magatartása. Vagyis ide is, oda is tartozik, hol ide, hol oda van közelebb, de mindig félreismerhetetlenül Wolf Péter.
Másfelől szerzőnk az utóbbi jó néhány évben úgy komponált, hogy három darabja közül kettőben valamilyen új műfajban próbálta ki a tehetségét: mintha nem tudna betelni a kamara- és zenekari, vokális és instrumentális, világi és szakrális műfajok szédítő sokféleségével, valósággal tobzódik bennük.
A most bemutatott két hosszabb ciklus is irizál, hol ezt, hol azt a színét mutatja; mégis azt mondhatjuk, hogy a hangverseny első felében előadott – természetesen 24 dalból álló, és sok más tekintetben is Schubert második nagy dalciklusából kiinduló – Sommerreise, afféle anti-Winterreise áll közelebb, legalábbis zenei nyelvében, alkotóelemeiben, humorában és frivolitásában – a népszerű dalokhoz, „számokhoz”; a szünet után felhangzó gyászmise-parafrázis – vagy, ha tetszik, anti-Requiem – pedig a „komoly” hangvételhez. Ugyanakkor igen hangsúlyos közös vonások kapcsolják össze őket: mindkettő angol nyelvű (német, illetve latin helyett; mint említettem, minden szövegnek Fábri Péter, Wolf régi partnere a szerzője); az egyes dalok a Sommerreisében is visszatéréses, zárt formák; és mindkét ciklust egyetlen szólóénekes adja elő hasonló összeállítású kísérettel (szólózongora, illetve zongora és cselló).
A dalciklus énekese, Wolf Kati egyértelműen a populáris zenei kultúrát képviseli, s ez nyilvánvalóan tükröződik az édesapja által számára írott dalok hangvételében is. Ugyanakkor, hogy a felállás ne legyen túlságosan egysíkú, a zongoraszólamot itt Balog József játszotta, aki – bármennyire is minden irányban nyitott zenész – mégiscsak az „ellenkező” oldalról jött.
Wolf Kati
A dalciklus, mint Schubertnél, egy remélt kapcsolat elvetéléséről szól. Annak a különbségnek, hogy Wilhelm Müller szövegében a kapcsolat csupán halvány reménységként van jelen és valójában létre sem jön, míg Fábrinál a hős már csak visszatekint rá, kihunyó reménnyel, nincs nagyon sok jelentősége, ahogyan az eltérő nyelvnek, kornak, helyszínnek (itt: egy amerikai tengerparti városka) sem igazán. Fábri hiteles pszichológiai érzékkel ábrázolja a becsapott szerelmes nő érzelmi kálváriáját, a gödörből való kikapaszkodás próbálkozásait, a felkínálkozó kapaszkodókat és a visszazuhanásokat. Gördülékeny angol szövege, erőlködés nélküli verselése, a Müllerénél gazdagabb verstani formái elismerésre méltók. Az én ingerküszöböm számára kissé nagy volt a közhelysűrűség, de – ezt most komolyan mondom – meglehet, hogy ez egyszerűen műfaji követelmény a – mai értelemben vett – dalszövegírásban.
Kováts Kriszta visszafogott, de precíz rendezése, Wolf Kati rutinos színpadi mozgása, gesztikája, mimikája diszkréten, de kellemesen egészítették ki a zenei élményt; Szalai Dániel lassan kúszó-mozgó-váltakozó, háttérbe vetített animációi még a tér illúzióját is megteremtették. Az énekesnő pedig mindvégig hozta a maga műfajához kialakított, magas színvonalú és kontrollált énektechnikáját és egyéni stílusát, és 24 dalon keresztül használta fel a hősnő folyton változó, mindennapi vagy éppen abszurd vagy félelmetes élményeinek, lelkiállapotainak megjelenítésére.
Mindazonáltal a legfontosabb élményanyaggal mégiscsak maga a zene szolgált. Fábri alkalmat adott Wolf számára arra, hogy a Wolftemperiertes Klavier karakterdarabjaira emlékeztető módon meglóduljon a képzelete, és az énekszólam mellett a dalok inspirált zongoraszólamaival is sokszínű és gazdag világot építsen fel – ahogyan Schubertnél sem magán az édesbús történeten, hanem a részletek zseniális megjelenítésén van a hangsúly. A The waves hangfestése, a Strangers, Night and Day átszellemült hangja, az I’ve Lost My Watch ideges kapkodása, a záró dal, a The Guitar Player érzelmes-varázslatos atmoszférája csak egy-egy példája a sok-sok találó, változatos zenei pillanatképnek – miközben a jó hangzás követelménye mindig elsődleges marad. Minderre pedig Balog József beszédes, koncentrált, expresszív és mégis laza zongorázása tette fel a koronát.
A koncert második felében előadott anti-requiem pontos címe A Reckless Requiem volt, és a mű azért anti, mert szövege nem a megszokott liturgikus szöveg, hanem, amolyan ószövetségi gesztussal, az Úr – vagyis az általa reánk bocsátott halál – ellen lázadó, vele perelő angol textus. Jóllehet a gyászmise szokásos tételbeosztása változatlan, az egyes tételek a megfelelő gyászmise-szövegrészletek központi gondolatát tagadják vagy kérdőjelezik meg, néha gyermeki daccal: a Sanctus tétel angol szövege például arról szól, hogy mi, emberek, mindannyian szentek vagyunk.
Wolf Péter és Szenthelyi Krisztián (Koncertfotók: Posztós János – Müpa)
Ahogyan a Sommerreise populárisabb alaphangját Wolf Kati személye határozta meg, ebben a lázadó requiemben a klasszikus képzettségű szólista, a fiatal bariton, Szenthelyi Krisztián személye hozza közelebb a művet a „másik oldal” zenei világához – annak ellenére, hogy Szenthelyi sportosan öltözött fiatalemberként ugyanúgy mikrofonba énekelt és ugyanúgy mozgott és gesztikulált, mint egy populáris énekes. A hét monológszerű tétel voltaképp ugyanazt a fajta lázadást fejezi ki különböző szavakkal, aminek következtében ezek a tételek nem alkotnak olyasféle mikrokozmoszszerű teljességet, mint a dalciklus darabjai, és meglehetősen rövidek is, egy missa brevisre emlékeztető terjedelműek. Ami miatt azonban ez a kompozíció kevésbé bizonyult erőteljesnek, az a hangszeres kíséret volt, amely nem érződött ugyanolyan ihletettnek, emlékezetesnek, erőteljes kisugárzásúnak, mint a dalciklus vagy voltaképpen a legtöbb más Wolf Péter-kompozíció. A zongoraszólamot ezúttal maga a szerző játszotta; a csellószólamot pedig Faludi Judit, rendkívül korrektül, de egy csöppet talán túl sűrű, túl monoton vibratóval. Szenthelyi Krisztián viszont mindent megtett a sikerért: kulturált, világos baritonja, átélt és kifejező éneklése, megbízható technikája csak dicséretet érdemel.
Helyszín: Zeneakadémia Solti Terem; időpont: 2023. október 17.