Ennek, a most a Wiener Festwochen keretében bemutatott előadásnak három évvel ezelőtt kellett volna elkészülnie: emlékezhetnek rá néhányan, akik nagyon várták Milo Rau trilógiazáró bemutatóját, a brazil körülményekre fazonírozott Antigoné-történetet, hogy 2020. márciusában, a pandémia kitörésekor, a próbafolyamat közepén kellett az NTGent alkotócsapatának elhagynia az Amazonas vidékét. Hogy a végül most bemutatásra került Antigone in the Amazon című előadás az eredeti elképzeléshez képest mennyire sínylette meg ezt a három, mindünk életében sűrű, nehéz évet, arról csak tippjeink lehetnek. Akárhogy is: 2023 májusában a bécsi Burgtheater zsúfolt nézőterén világosan érezni a felfokozott várakozást, ami alighanem Raunak mint a Festwochen friss művészeti vezetőjének is szól.
Trilógiát említettem: Milo Rau antik szériája zárul most le, melyben a mai Európa régi alaptörténeteit ütközteti (főleg) Európán kívüli, de nagyon is mai kontextusokkal. Az Orestes in Mosul (2019) című színházi előadás az Iszlám Állam rémtetteit olvasta össze Aiszkhülosz Oreszteiájának ciklikus bosszúperspektívájával, a The New Gospel (2021) című film a dél-olaszországi agrármaffia és az itt partra érő menekültek kőkemény világában indítja útnak a filmtörténet első fekete bőrű, aktivista Jézusát. Mint a jövőorientált, gyakorlatias gondolkodású Raunál oly sokszor, e két mű esetében is a végtermék csupán a kezdetet jelöli; a Moszulban alapított filmiskola, illetve Olaszországban a Rivolta della Dignità mozgalma és az Associazione NoCap fair trade termékei a társadalmi érzékenységű színház hasznosságáról, meg arról gondolkodtatnak, mi van, mi lehet, minek kellene lennie a műalkotáson túl.
Antigone in the Amazon. Fotó: Kurt van der Elst
Az Antigone in the Amazon hasonló receptet követ, amikor a nyugati drámairodalom első polgárjogi harcosának, Antigonénak az alakját az 1984-ben alapított, ma is aktív Földnélküli Munkások Mozgalmának (Movimento dos Trabalhadores Rurais Sem Terra, MST) működésével köti össze. Az elképesztő szegénységben élők számára az MST amolyan utolsó szalmaszál: a jelenleg másfélmillió tagot számláló, vállaltan baloldali szervezet többmillió hektár földet foglalt már el, hogy ott telepítse le a földnélküli családokat, megélhetést, azaz valójában túlélést biztosítva a számukra. 1996. április 17-e az MST történetének emblematikus dátuma: Eldorado do Carajásban a katonai rendőrség tizenkilenc földfoglalót lőtt agyon – a mészárlás két parancsnoka tizenhat évvel később került börtönbe…
Rau élőben előadott jelenetekből és előre rögzített videófelvételekből komponált előadásának legerősebb perceit a mészárlás helyszínen történt, pontos újrajátszását mutató képsorok adják. A rendező csapata, és ezen most az MST aktivistáit (is) értem, blokád alá vonta az egyik hatalmas brazil autópályát: a Bolsanaróhoz közeli blogok azonnal provokációról, hazugságokról kezdtek írni – honnan olyan ismerős a recept nekünk?
Vagy ott egy másik videóbejátszás, amin a Szophoklész-dráma kórusát alkotó civilek között feltűnik a negyedszázaddal ezelőtti brutális rendőri önkény néhány túlélője. Hogy kik ők pontosan, arról a színpadra lépő színészek számolnak be. Teszik mindezt a száraz, minden mozdulatra porfelhőt produkáló, vörösesbarna földdel borított, tulajdonképpen üres színpadon a színészek felszólítására időről időre leereszkedő három, hosszúkás vetítővászon segítségével. A háromszárnyú oltárokat idéző kivetítőkkel, pontosabban a rajtuk futó filmrészletekkel élénk és folyamatos dialógus zajlik.
Antigone in the Amazon. Fotó: Philipp Lichterbeck
Antigoné a felvételbe zárva jelenik csak meg: az amazóniai őserdők kiirtása ellen küzdő őslakos aktivista Kay Sara eredetileg részt vett volna a színpadi produkcióban is, de elhangzik, hogy fontosabbnak tartja azt, hogy a népével legyen. Három éve ő nyitotta volna meg a Wiener Festwochent a Burgtheater színpadán: a pandémia kitörésekor a fesztivált törölték, de beszéde ma is tanulságos olvasmány. A mindenhol, mindenkor létező Kreónok ellen lázított, a néma Antigoné megszólalására és megszólítására buzdított mindenkit. Az egyik bejátszáson pedig azt mondja: Amazóniában nincs választása az embernek – itt mindenki aktivistának születik.
Milo Rau Antigone in the Amazon projektje a tőle ismerős eszközökkel beszél egy (számunkra) ismeretlen terület mindennapos gondjairól. Antigoné klasszikus története mankó és ugródeszka – a genti kiáltvány jegyében az eredeti szövegnek csak töredéke hangzik el: a brazil gazdasági, politikai, szociális, környezeti kórkép megrajzolása a fő cél. Meg az, hogy a kizsákmányolt, elnémított, pusztulásra ítélt emberek millióinak hangjából legalább néhányat meghalljunk mi is itt, Európa szívében. És bár az előadást vastag rétegként befedő melankólia időről időre monotonná, sőt mintha önmagától túlságosan meghatódottá tenné a kivitelezést, a személyes és közös történetekből kibontakozó látlelet így is felkavaró.
A néző és a játéktér közötti távolságot máshogyan teszi nyilvánvalóvá Marina Davydova múzeumszínháza. Az ismert és befolyásos orosz kritikus, kurátor, dramaturg korábban a Wiener Festwochen művészeti vezetője volt, idén ősztől pedig a Salzburger Festspiele színházi programjának irányítója lesz. Davydova az Ukrajna elleni orosz agresszió első napján, 2022. február 24-én háborúellenes petíciót indított. A következő napokban számtalan fenyegetést kapott telefonon és levélben, lakásához megfigyelő kamerákat szereltek fel, ajtajára ismeretlenek hatalmas Z betűt festettek. A kritikus 2022. március 5-én hagyta el Oroszországot, azóta Berlinben él.
A Museum of Uncounted Voices hatékonyan alkalmazza a zavarba ejtően személyes és a dokumentált történelem távolságteremtő fókuszát és mechanizmusait. Fejezetekre oszlik ez a különös előadás, az epizódok címeit kivetítve követjük: az egésztől a részekig, a nagytól a kicsiig, a publikustól a privátig jutunk el közben. Davydova lehetetlen küldetést választott, de mint kiderül a kétórás szeánsz végére, nem volt, nem lehetett más útja – ezt az előadást muszáj volt elkészítenie. Ha azt mondom, hogy a téma a tegnapi és mai Oroszország, meglehetősen pontatlan vagyok. A nyugati ésszel nehezen fel- és befogható orosz néplélek analízise – aminek több évszázados hagyománya van arrafelé – már érvényesebb közelítés.
Museum of Uncounted Voices. Fotó: Nurith Wagner Strauss
Mint amikor a mikroszkóp lencséjén állítunk, a nézőnek felajánlott tárgylemeznek újabb és újabb, talán sosem látott részletei válnak láthatóvá, ráadásul közben azt is döbbenten tapasztaljuk, hogy mindaz, ami az idegenvezetéssel kombinált lecture performance szigorúan megrajzolt kontúrjain belül kibontakozik, nagyon is él és élni akar. Az első fejezet a Társadalom címet viseli, utána jönnek a Nemzetek: Ukrajna, Belorusszia, Georgia, Azerbajdzsán és Örményország indulatos, egyszerre kicsinyes és szellemes vitája. Aztán egyre több arcvonást, markáns profilt veszünk észre az addig arctalan, névtelen tömegben: a Politikusok után jönnek az Emberek, legvégül pedig a Személy. De őrá még visszatérünk.
A címbeli ’uncounted’ így nyer több értelmet: a nem megszámlált, mert nem megszámlálható úgy is érthető és értendő, hogy megszámlálhatatlanul sok, és tényleg, ezt a sokat, ami tulajdonképpen maga a mindenkori orosz birodalom a végtelen területeivel, az ott élő rengeteg nációval, a sok-sok nyelvvel, és a rengetegnél jóval több egyéni, de azért nyomokban közös magokat tartalmazó történettel; szóval mindezt Davydova egy állandóságában is változékony múzeumi térbe, illetve köré installálja.
Még a Wiener Festwochen rutinos, sokat látott közönsége is némileg tanácstalanul téblábol a székektől részben megfosztott nézőtér és a színpadot elfoglaló, három oldalról zárt múzeumenteriőr között. Öt nagy, magas kilinccsel felszerelt ajtó mögé zárt, később elfüggönyözött, láthatatlan kezek által forgatott tárló adja a tér súlypontját sokáig. Ahogy mondtam, Davydova sokat vállal, de elbír a terhekkel: egyszerre kapunk gyorstalpaló történelemórát és bevezetést a ruszisztikába. Az ember nélküli térben egy teremőr asszony faarccal nyitja-csukja a tárlókat, miközben egy érzelemmentesen informatív férfihang számokat, adatokat, dátumokat, neveket sorol. (Nagy Katalin meg Rettegett Iván még hagyján: hamarosan aligha csak én szégyenkezem a nézőtéren a rengeteg sosem hallott infó hallatán… Lám, nem kell ahhoz Brazíliáig utazni, hogy felismerjük saját tudatlanságunkat.)
Museum of Uncounted Voices. Fotó: Nurith Wagner Strauss
A korrekt, közösségi audioguide azonban valahol gellert kap, tán meghackelte valaki, egyre több az elszólás, az indulat, a birodalmi eszme irónia, majd cinikus gúny tárgya lesz. Az idő előrehaladtával igazi multiszenzorikus élménnyé válik az előadás, a szemet és fület, agyat és szívet egyszerre stimuláló ingerek egyre intenzívebbek. A különböző kultúrájú népek együttélésének lehetetlenségének fejtegetése ismerős és ismeretlen közéleti személyiségek, majd magánemberek tragédiáin keresztül válik megragadhatóvá, miközben az előadás fejezetről fejezetre más, máshogy konzekvens eszköztárat használ: egymással perlekedő hangfelvételek és jellegzetes tárgyakból összeállított kollázsok után kivetített és/vagy elhangzó szövegrészletek, majd archív és mai fotók hosszú sorozata következik.
Azt, hogy időnként elveszetten bolyongunk a nagy orosz enciklopédia lapjai között, egyesek talán felróják az előadásnak, míg mások alkotói tudatosságot ismernek fel mögötte. Akárhogy is, az utolsó etap olyan, mintha valaki feltépte volna a zárt tér ablakait, hogy friss levegőt engedjen be a történelem terhe alatt rogyadozó falak közé. A korábbi „teremőr”, Marina Weis a múzeumban ülő-álló közönségnek a nézőtérről nagy láttató erővel, megrendítően beszéli el Marina Davydova személyes történetét a bakui születéstől a Moszkvába költözésen át egy kiugróan sikeres kritikusi-színházi pálya felépítéséig, miközben körülötte épp összeomlik a Szovjetunió, hogy átadja helyét egy újabb monstrumnak.
És persze tovább is: körvonalazódik az, hogy a nemzetek, nyelvek, kultúrák, ideológiák, törvények, rendeletek útvesztőjében való bolyongás lélekölő, energiaromboló, kétségbeesésbe taszító, sok esetben nyilván tragédiába torkolló tevékenység. Vagy mint itt: katalizátora a művészetnek. A fény, ami kiutat mutat a sötétségből.