Csak sejtéseim voltak, mire számíthatok, amikor kiválasztottam recenzióm tárgyát, Viola Ardone Oliva Denaro című regényét. A sejtések között elsőként szerepelt, hogy talán autofikcióval lesz dolgom, hiszen a borítóról valósággal kiabált, hogy a címül választott név a szerző nevének anagrammája. A szerző egy vele készült interjúban utal arra, hogy vele is történt valami, ami távolról emlékeztet a cselekmény egyes fordulataira, ám a címválasztást inkább az azonosulás gesztusa sugallta. Azt is sejteni véltem, hogy Viola Ardone könyve több más olasz regénnyel együtt talán annak a megélénkült érdeklődésnek köszönhetően jelent meg, amely Elena Ferrante regényei nyomán támadt a kiadókban és olvasókban egyaránt.
Ha műfaji kategóriáját akarjuk meghatározni, az Oliva Denaro felnövekedés-regény, egy szicíliai faluban, feudális hagyományok korlátai között élő kislány traumákkal egyszerre gyorsított és késleltetett felnövekedése, testi érése és szellemi magára találása. A regény ideje az 1960-as évek eleje, amikor Olaszországban érvényben van még a matrimonio riparatore, az úgynevezett helyreállító házasság, amelynek lényege, hogy ha egy férfi megerőszakol egy nőt, majd áldozatát feleségül veszi, akkor nem kell a törvény előtt felelnie a tettéért. A helyszín Martorana falu, itt él Oliva a szüleivel és ikertestvérével. Nővére ekkor már férjnél van, s az ő házasságának története megelőlegezi az Olivával történteket. Mint ahogy az anya, Amalia élete is ekörül forog: az elrendezett házasságok világában ő szerelmi házasságot kötött, megszökött gyermekei majdani apjával Calabriából Szicíliába, s azóta is ezt nyögi; a beilleszkedést áhítva, de arra képtelenül, szegényen és megalázva él a faluban, legfőbb törekvése lányai vasszigorral való felnevelése, majd mihamari kedvező kiházasítása.
A történetet Oliva meséli egyes szám első személyben; realizmusa az eseményekre, a szereplőkre és saját belső folyamataira korlátozódik, a közvetlen és tágabb környezetről, a korról olyan kevés szó esik, hogy az olvasó időnként elbizonytalanodik: akár egy évszázaddal korábban vagy Európa más tájain is járhatnánk, a paraszti közeg, a hagyomány szigora, a nők alávetettsége ugyanaz. Az apa figurája élesen elüt ettől a patriarchális közegtől: Salvo nem domináns férj és apa, szelíd és kevésbeszédű, még a gyerekeit sem irányítja; ellenkezőleg, engedi őket dönteni. Szelídségét az egész falu – és már-már az olvasó is – élhetetlenségnek véli, ám egy ponton ez is magyarázatot nyer: egy barátja, a csendőr segítségével tudatosan állította meg a saját családjában lavinaként elinduló bosszúhadjáratot, nem torolta meg öccse erőszakos halálát, s azóta nem részese, csak kívülálló szemlélője az eseményeknek.
 |
Oliva gyermekkorának mindennapjai eseménytelenül peregnek az iskola, az otthoni tennivalók, az apával közös csigagyűjtés és az anya házsártoskodása közegében, mégis mindent áthat egyfajta nyomasztó várakozás: a küszöbön álló felnőttkortól, az eladósorba kerüléstől és az elvárásoknak meg nem feleléstől való félelem. Ezt is jórészt Oliva anyja gerjeszti, aki saját elégedetlenségében csúnyának látja a lányát, az pedig feltétlen bizalmában anyja szemével látja önmagát. S amikor végre bekövetkezik az áhított nagylánnyá serdülés, Oliva viszonylagos gyermeki szabadságának is egycsapásra vége szakad, a továbbiakban kizárólag a szicíliai lányok jelmondata szerint kell élnie: „A leány olyan, mint a korsó: aki eltöri, el is viszi.” Kíséret nélkül alig teheti ki a lábát a házból, hosszú szoknyát kell hordania, ránéznie sem szabad senkire, vége szakad a tanulásnak, anyja görbe szemmel néz még a barátnőjére is (nem csoda, Liliana kommunista hírében áll). Egyetlen feladata marad: jól férjhez menni. Az őt kiszemelő cukrászfiú vonzza ugyan, de inkább fél tőle. A falusi mulatságban akarata ellenére táncol vele, ettől persze csak rá, a „törékeny korsóra” néznek görbe szemmel a falubeliek. Anyja ekkor sebtében szerez egy házassági ajánlatot: egy előkelő vak fiú családja érdeklődik Oliva iránt. Röviddel ezután azonban csábítója elrabolja, napokig fogva tartja és megerőszakolja. Az esemény természeténél fogva ez a regény drámai fordulópontja, mégis az első oldalaktól kezdve ebbe az irányba vezet minden, a frusztrált anya rettegése a bukástól, a rossz hírbe keveredéstől, az apa erőtlensége és Oliva nővérének, Fortunatának kiszolgáltatottsága. A sejtetés, az erőszak anticipációja valamiképp kiszámíthatóvá teszi a történteket.
Ami ez után következik, az az igazán meglepő az olvasó számára, aki nem rendelkezik pontos ismeretekkel a 20. századi olasz jogtörténet alakulásáról. Oliva a megrázkódtatás után szokatlan lépésre szánja el magát. Ahelyett, hogy belemenne a „helyreállító” házasságba erőszaktevőjével, amire a törvény és a szokások is ösztökélnék, felveszi a harcot az évszázados diktátummal, és feljelentést tesz a helyi csendőrségen. A „felveszi a harcot” persze pontatlan kifejezés egy addig feltétlen tekintélytiszteletre nevelt és nemi erőszaktől súlyosan traumatizált kamaszlányra. Mégis valamiképpen az erőszak és annak utóélete indítja el személyiségfejlődésének sajátos irányát.
Zsibbadtan, a házból ki sem lépve él hetekig, majd mégis elviseli a csendőrparancsnok, a pap és az egész közösség áldozathibáztatását, túllép a bénító szégyenérzeten, és bepereli elrablóját. A döntésben, majd az eljárás során szülei támogatását élvezi, az addig monomániásan a lánya kiházasításán fáradozó Amalia egyszerre támogató és szerető anyaként kezd viselkedni. De nemcsak a család veszi körül – némileg megkésve – szerető oltalommal, hanem barátnője Liliana és apja, a helyi kommunista aktivista is felkarolja ügyét: itt kap szélesebb távlatot az eset, a kommunisták egy nőegyleti aktivistát küldenek Olivához, sőt ügyvédet szereznek neki, aki ingyen vállalja a képviseletét. Oliva ügye ugyanis adalék a helyreállító házasság eltörlésének, a válás és az abortusz szabadságának készülő törvényjavaslatához, általánosságban véve a női önrendelkezéshez. Ezen a ponton fontos megjegyeznünk, hogy Viola Ardone regénye valóságos eseten alapszik: a szintén szicíliai Franca Viola 1966-ban mondott nemet a helyreállító házasságra, amelyet erőszaktevőjével és egyben volt vőlegényével, a börtönviselt Filippo Melodiával kellett volna kötnie.
Oliva Denaro a bírósági tárgyalásig tartó időszak kényszerű „házi őrizetében” folytatja korábban abbahagyott tanulmányait, beszennyezett jóhíre ellenére öntudatosan készül a még ismeretlen jövőre.
A regény utolsó, negyedik része zárlat, összefoglalás és visszatekintés húsz évvel későbbről. Formája egy autóút, melyet Oliva szülei, testvére, sógornője és unokahúga tesznek meg új lakóhelyükről vissza a faluba, vendégségbe Oliváékhoz. 1981-et írunk ekkor, és mintha nem húsz, de kétszáz év telt volna el a Martoranában történtek óta. Ezt nem pusztán a szereplők életének változásai, életeseményeik felsorolása mutatja, de a narráció is, amelynek eddigi kizárólagos szemszöge Oliváé volt, ám itt hol ő, hol az apa, Salvo foglalja össze a múltat és kommentálja a jelent. A váltogatott nézőpont hozhatna stiláris frissességet a regény nyelvezetében, de nemigen különül el az apa és a lány nyelvhasználata. A regényt fordító Todero Anna végig finoman és érzékletesen teremti meg a szűk és nyomasztó falusi világ magyar nyelvét, de az utolsó rész kicsit tankönyvízű összefoglalóját persze nem „írhatta át”.
A tárgyalás után, amikor Oliva erőszaktevőjét elítélték ugyan, de nevetségesen rövid időt, egy évet kellett börtönben töltenie, a család a pletykák elől elköltözött egy távolabbi településre. Oliva ikertestvére, Cosimino megnősült, nővérük is kimenekült a bántalmazó házasságból, és mindkettejüknek gyermekei születtek. Olivából tanárnő lett volt iskolájában, és ő maga is férjhez ment gyerekkori játszópajtásához. Egyedül ő maradt Martoranában, de az új negyedbe, a tengerpartra költözött. A parlament eltörölte a Büntető Törvénykönyvben szereplő helyreállító házasságot. Oliva ekkor érzi úgy, hogy elérkezett az idő újra szembenézni Paternóval, aki annak idején megerőszakolta. A férfi most is a cukrászdájában dolgozik, pontosan úgy, mint húsz évvel azelőtt. A szembenézés bár megrendítő, mégis kiszámítható: a hajdani rosszfiú maradt, aki volt, kispályás gazember, viszont eljárt felette az idő, beleöregedett és beleszürkült szerepébe, s azóta sem érti, mi és miért történt úgy, ahogy történt.
Látszólag tehát haladt a világ, és a regényhősök sorsa jobbra fordult. A negyedik rész kétkedéssel, távolságtartással megfogalmazott, némiképp ideologikus sorai az olvasó számára mégis arra utalnak, hogy a világ csak a felszínen, díszleteiben változik. „Hiába hagynád el a falut, a falu soha nem hagy el téged. Palántákat ültetni nem ugyanaz, mint művelni a kerted.”