Bizton állítható, hogy mást jelentett az olaszoknak a nemzeti hevület a 19. század közepén, az összefogás lázában égve, mint ma. És ugyanez igaz Magyarországon is – csak épp fordítva: mintha Attila, ezerötszáz évvel a hun csatározásokat követően, egyre több honi szívbe pumpálna tüzes vért. A Verdi korai alkotói időszakát fémjelző – de már a Nabucco és A lombardok után keletkezett – Attila komoly próbatétel a mindenkori magyar operarendezőnek. Hiszen Verdi története végeredményében mégiscsak az Aquileiáig jutó Attila elestéről szól, a librettó pedig kevés lehetőséget kínál arra, hogy a hun király diadalmas tettei a színpadon megjelenjenek. De vajon miért foglalkoztatta Verdit Attila története, és ugyan miért nem lett a mű címe Odabella vagy Ezio? A római tábornok Attilához intézett mondata – „Legyen tiéd a világmindenség, csak Itália maradjon enyém!” – ráadásul nem csak a velencei premier közönségét tüzelte fel, de akár elég lett volna ahhoz is, hogy Eziót címszereplővé avanzsálja. A megfejtés ügyében nem tudok másra gondolni, csak a jóval későbbi Aidára, vagy az Otello kapcsán felmerült eredeti címötletre (Jago), vagyis Verdi kivételes empátiájára és emberközpontúságára. A zeneszerzőt mindig is foglalkoztatta a legyőzöttek, az elesettek, a mellékesnek vélt szereplők, vagy éppen az egydimenziósnak elkönyvelt, ám valójában esendő emberek lelki világa.
 John Relyea és Rálik Szilvia |
Mert hát az Attilában hová is jutunk? Megjelenik egy világuralomra törő vezér, akit kétségei, víziói és nem utolsósorban egy érzelmi megingása végül pusztulásba sodor, ráadásul vele bukik a hun birodalom is. A történelmi tényektől ugyan elrugaszkodva, de Verdi művében Attilát a szó szoros értelmében tőrbe csalja Odabella, Aquileia urának lánya.
Nos, erre kellene, vagy kellett volna magyar szemszögből gombot varrnia Aczél András rendezőnek. Nos, az ő hun tematikájú, ám őstörténetileg mégis óvatoskodó színrevitelében végül Attilát még csak meg sem ölik, pusztán kitessékelik görnyedt pózban a színről. Közben a táncosok megpróbálják kitakarni, hogy ne látszódjon ügyetlen távozása, de az bizony kíméletlenül látszik, és ennél esendőbbet (kínosabbat) maga Verdi sem akarhatott volna Attilának. Mégis, Aczél a nagy megfelelni vágyásban végül pont a zeneszerző szándékaitól került a legtávolabb. De hogy hová került pontosan, azt elég nehéz megmondani. A hun tablókként megjelenő, a jelenkor digitális lehetőségeitől és minőségétől több évtizeddel elmaradó vetített hátterek és a diszkók hangulatát idéző fényjátékok kölcsönöznek ugyan valamilyen egységes vibráló hangulatot a darabnak, de az értelmes koncepciót nem pótolhatják. Attila lelki világának torzulásait egy táncosokból álló csapat mozdulatain át érzékeljük, ám koreográfiájuk alig múlja felül azt a vissza-visszatérő rendezői ötletet, mely szerint héroszi megnyilvánulásoknál a szereplők emeljék fel ökölbe szorított kezüket.
A kanadai basszus John Relyea hangjának lehengerlő mélységei a színrelépésétől kezdve egyértelműsítik: Attilának hangszínében egészen biztosan nem lesz párja az este folyamán. Persze basszus kihívó csupán egy akadt, I. Leó pápa, vagyis Gábor Géza személyében, ám az amúgy komoly mélységgel rendelkező magyar énekes inkább csak rámutatott, hogy Relyea hangja mennyire elképesztően sűrű. A magasságai ugyanakkor hiányoztak, legismertebb áriájában (Mentre gonfiarsi l’anima… Oltre quel limite) emiatt épp a dramaturgiai csúcspontnál, a cabaletta végére halványult el a hangadása. Mondjuk betudható ez egyébként a szabadtéri koncerteknél elengedhetetlen hangosításnak is, ami valamiért ennek a telítettségnek nemigen kedvezett. Erre a kedvezőtlen tényezőre próbálom visszavezetni Rálik Szilvia vokális teljesítményét is, mert meglehet, a mikrofon talán túlságosan is „kiadott” és nem mutatott reális képet a hang valós állapotáról. Közben azt is gondolom, hogy az erejét több ízben megmutató drámai szoprán technikailag sem megfelelő Odabella szerepére, mely szerepben rengeteg finomság és érzékenység lakozik. A megfejtés valahol e két vélelem között lehet.
 A képek forrása: Margitszigeti Színház. Gálos Mihály Samu fotói. |
Ezio szerepében már a tavalyi előadásban is feltűnt Haja Zsolt, aki az egyik legerőteljesebb és megbízhatóbb magyar bariton. Azon túl, hogy áriáját (Dagli immortali vertici) követően hatalmas tapsot kapott, szerepformálásával egyike volt azoknak, akik lendületet próbáltak adni a darabnak. László Boldizsár színpadi jelenléte mindig kirobbanóan energikus, és ez így volt most Foresto lovag esetében is. Vokális produkciójáról mindazonáltal szépítőleg a fókuszált jelző jut az eszembe, lévén érzelmi kifejezéseit tekintve szűkebb skálán mozog. Nem tudom, áriája végén (Ella in poter del barbaro) miért kellett megpróbálkoznia – a kottából amúgy hiányzó – magas C-vel, hiszen időközben elfogyott a levegője. Így hát maradt a jól bevált trükk: magasba tartott ököl és hősies távozás.
Aki mégis helyére billentette az estét, az Operaház leendő első karmestere, Rajna Martin volt. A még mindig huszonéves dirigens véleményem szerint szánt szándékkal törekszik arra, hogy életben tartsa az itáliai karmesterek precíz és artikulált vezénylési stílusát. És ez nem csak a nézőnek, de a zenekarnak is öröm. A Magyar Állami Operaház zenekara, egy-két megingástól eltekintve, lendületesen követte a levegőt élesen szelő pálcát, bár együttműködésükről nyilván majd operaházi előadások révén nyerhetünk igazán árnyalt képet. Annyi bizonyos, hogy Rajnának határozott elképzelései vannak, melyekből egyet már szabadtéren is megmutatott. Úgy tolmácsolta Verdi korai darabját, hogy a harsányság és a gyors tempók ellenére az egy pillanatra sem csapott át olcsó csinnadrattába.
Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad; időpont: 2023. augusztus 12.