S. Faragó Gyöngyi képe

Akkor hallottam, amikor a család valamelyik biciklije kerekeitől megfosztva tótágast állt az udvaron, és apám a lavór vízbe nyomkodott „belsőn” keresgélte a lyukat, amire aztán ráragasztott egy kis gumilapocskát. Az ember azt hinné, ma már senki ki nem ejti a száján ezt a szót ebben az összefüggésben, de elnézve a vásárhelyiek lefotózott járgányparkját, nem ment az még ki a divatból. Persze nemcsak öreg csotrogányokat láttam az Alföldi Galéria fotókiállításán, volt ott mindenféle, mégis az a kép volt a leginkább sokatmondó, amelyiken csupán a sárba vájt keréknyomok látszanak. Mert a belvárosokban azért választják a biciklizést az emberek, hogy szabadabban és fürgébben szlalomozhassanak egyik helyről a másikra, a tanyavilággal övezett peremkerületekben meg azért, hogy eljussanak valahova. Mindenki a hozzáillő kerekeken persze.

A kiállítást nézve eszembe jutott a 101 kiskutya című rajzfilmből a történetet nyitó „párválasztós” jelenet, amiben minden ebhez stílusosan passzolt a gazdája. Ugyanez a színes változatosság és a „társsal” való azonosulási hajlam jellemzi a kerékpár-tulajdonosokat is. Kinek mi jár: gyorstekerős kemping-, könnyített motorizált, csúcsmárkájú exkluzív, viharedzett veterán, vagy útszéli nevesincs. Aprólékosabban: pink hajhoz rózsaszínű, kisgyerekes anyához kosaras, kitűnni vágyó kamaszhoz csúcskiegészítős bringa passzol. A „tartozékok” másik végletét a házi kivitelezésű, szigorúan praktikus megoldások képezik, például az eső ellen védő, ülésre tekert buggyos nejlonzacskók, amelyek aztán persze napos időben is ottfelejtődnek.

Siklós Péter képe

A szocio-tabló azonban csak az egyik szelete a tortának. Ha megpróbáljuk osztályozni a megközelítés szempontjait, az „én és a biciklim” mellett a „ki hogyan biciklizik” és „a bicikli esztétikuma” témakörökbe sorolhatjuk a tizenkilenc alkotó fejenként tíz kiállított fotográfiáját. Persze mindenki másképp fókuszál, vagyis mást és másképp lát meg a nagy egészből, így az ismétlődő téma a nézőnek sem teher, inkább szórakoztató kaland. Nemcsak azért, mert színvonalában összetartó minőségű az anyag, hanem mert a primer élmények után az alkotók eredendő habitusa is érzékelhetővé válik. Az együttérző vagy tárgyilagos, a cselekményes vagy leíró, a realista vagy absztrakt megközelítés ugyanis elárulja a műfaji vonzódásokat, és sejteni véljük, hogy máskor és máshol kinek erőssége a riport, a pillanatkép, a portré, netán az autonóm képalkotás.

Gránitz Miklós képe

Egy szó mint száz, elképesztően leleményessé váltak a résztvevők, még ott is biciklit találtak, ahol normál emberi szem aligha, illetve azokat az „egyéni felhasználásokból származó” ötleteket is csokorba szedték, amikből egyik-másik ugyan feltűnik előttünk is, de hát ki ér rá csodálkozni a való életben? Legfeljebb a fotográfus, a „szemvedélyes hivatásos látó”. Például egy olyan szerelmetes bringa-rajongón, aki szuvenírré zsugorítja kedvenc járművét, vagy egy olyan fényreklámon, ami szó szerint földöntúli magaslatokba emeli a földhözragadt járművet. Ki így, ki úgy szereti a biciklijét, van, aki nagyon, és ezt „nevesíti” is, más meg halmozza az élvezeteket, és nem csak kétkerekűjét, de négylábúját sem hajlandó nélkülözni, így aztán a nagyobb viszi a kisebbet.

Dömötör Mihály képe

Az idei kiállítás az ötödik hódmezővásárhelyi fotótábor munkabeszámolója. Az elmúlt években fényképeztek már tanyavilágot, olvasóköröket, művészeket és híres embereket. Az idei azonban minden bizonnyal a legjobb kedvű tárlat, hiszen méltóságteljesen igen bajos biciklizni. Nem csoda hát, hogy összességében ez épp olyan egészségesen jó hangulatú bemutató, mint maga a szabadban való kerekezés.

A fotókiállítás megtekinthető március 16-ig.