A Concerto Budapest sokszor hív világsztár szólistákat: impozáns lista állítható össze azoknak a vendégművészeknek a nevéből, akik az elmúlt években jelenlétükkel és teljesítményükkel emelték az együttes egy-egy koncertjének fényét: Evelyn Glennie-től Jevgenyij Koroljovig, Katia Buniatishvilitől James Galwayig a legnagyszerűbb muzsikusok fordultak már meg Keller András zenekarának hangversenyein, és a sorozat szerencsére egyáltalán nem látszik véget érni. Hamarosan Gidon Kremert látja vendégül a Concerto Budapest, legutóbb pedig Thomas Hampsont üdvözölhettük a Mahler–Schubert bérlet második estjén, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ezeken a koncerteken általában nem lehet panasz a látogatottságra – most azonban elkedvetlenítően hézagos nézőtér fogadta az előadókat. Nem tudom, mi rejlett a meglepően szerény érdeklődés hátterében – talán a budapesti közönség mégsem bírja pénztárcával a város egyre gazdagabb koncertéletének kínálatát. Mindenesetre az est végén egyrészt örömmel álltam fel székemből arra gondolván, milyen nagyszerű művészi teljesítménynek lehettem tanúja, másrészt azonban el is szomorított, hogy mindezt a szokottnál kevesebben hallhattuk.
 Thomas Hampson |
Nem tudom, kit dicsér a műsor koncepciója, nyilván a teljes együttes létét-gondolkodásmódját meghatározó Keller András igényes és innovatív szellemét, de tény, hogy már önmagában a program is megér néhány méltató mondatot. A program a töredék, a torzó-lét fogalmát járta körül magasrendűen és igényesen, kétféle értelemben is. Egyfelől úgy, hogy az estet a zenekar két befejezetlen szimfóniával, Mahler Tizedikjének (1910) Adagio tételével, illetve Schubert Nyolcadikjával (D. 759 – 1822/23) keretezte, másfelől úgy, hogy e keret belsejében Mahler Gyermekgyászdalok ciklusa szólalt meg (1901/04) – az az öt dal, amelyet Mahler a gyermekeit 428 versben elsirató Friedrich Rückert (1788–1866) költeményei (1833/34) közül választott ki, nem sejtve, hogy egy évvel a ciklus bemutatója után ő is eltemet egy gyermeket: Maria lányát, aki skarlátban halt meg négyévesen. Alma Mahler úgy érezte, a dalciklus megkomponálásának sorsot kihívó gesztusa idézte elő a gyermek halálát. A Gyermekgyászdalok az egyetemes művészettörténet legmélyebb, lélektanilag legösszetettebb és legmegrázóbb gyermekhalál-ábrázolásainak egyike, méltó társa a Doktor Faustus Nepomuk Schneidewein-epizódjának (itt is van egy sorsot kihívó alkotói gesztus: Thomas Mann a fiút, aki a regény cselekménye szerint agyhártyagyulladásban hal meg, legkedvesebb unokájáról, Fridóról mintázta), vagy Hermann Hesse Rosshalde (Csillagsors) című korai regényének.
 Környei Zsófia |
Thomas Hampson (1955) nemcsak az operaszínpadok világszerte ünnepelt sztárja, de korunk egyik legjelentősebb Mahler-énekese is, akit fiatal éveiben még a meghatározó Mahler-karmester, Leonard Bernstein vezetett be a zeneszerző világába. Nem először lép fel Mahler-dalok tolmácsaként a Művészetek Palotájában. Közelítésmódja most a Dietrich Fischer-Dieskauéra emlékeztetett: az a magasrendűen tartalomközpontú gondolkodás, amellyel a szólam kidolgozását, a lehető legaprólékosabban kimunkált dinamikai árnyalatokat, a színváltásokat, hangsúlyokat, az apró lassítások és gyorsítások érzékeny rendszerét a mondandó kifejezésének szolgálatába állítja, és persze az a bámulatra méltó részletgazdagság, amely Hampson énekét minden pillanatban jellemezte, a nagy német baritont juttatja eszünkbe. És Fischer-Dieskauhoz méltó az interpretációban megnyilvánuló pszichikai elemzőkészség és az emelkedett-spirituális olvasat hajlama is. Ez utóbbi volt számomra minden vokális tökéletességen túl Hampson teljesítményének legvonzóbb értéke. A nagy énekes megértette és közvetítette hallgatói számára a Gyermekgyászdalok egyik legfontosabb jellegzetességét: azt, hogy a protagonista folyamatosan két szféra, az e világi lét és a túlvilág között közlekedik, és a dalciklusbeli tépelődés-emlékezés-önvizsgálat folyamatában azok a fényt hozó percek, amelyekben képes elhitetni magával, hogy úgy történt jól, ahogy történt: sie sind uns nur vorausgegangen – csak előrementek, utat készítenek nekünk, s mi utolérjük majd őket a magasban, a napsütésben. Ezt a kétségbeesett derűt, ezt a gyötrelemmel teli, transzcendens bizalmat közvetítette a dalciklus hallgatója számára Thomas Hampson kongeniális értelmezése.
Ez az este nyilvánvalóan mindenki számára a Gyermekgyászdalokról szólt: nemcsak ténylegesen, de eszmeileg is ez a mű és ennek előadása állt ezúttal a középpontban. Ennek ellenére elégedetten nyugtázhattuk, hogy a hangverseny meghívott karmestere, Héja Domonkos vezetésével a Concerto Budapest a két szimfonikus művet is méltó előadásban szólaltatta meg. A kettő közül számomra talán Schubert Befejezetlen szimfóniája hatott köznapibban – de ez is szép részleteket felmutató, korrekt és bizonyos mozzanataiban ihletett előadás volt –, a 10. szimfónia Adagióját viszont figyelemreméltóvá tette a szépen kitáruló vonóshangzás, a sok széles ívű, legato hegedűdallam, a kürtök telt tónusú megszólalása és jó néhány finoman elaborált kamarazenei részlet: a kecses fuvolaszólam, a fanyar szordinált trombita, s nem utolsósorban a koncertmester, Környei Zsófia érzékeny szólójátéka.