Heinrich Hoffman ideggyógyász 1845-ös, borzalmas tartalmú, Der Struwwelpeter címet viselő (tan)mesekönyvét minálunk Kócos Petiként vagy Szurtos Petiként ismerték, de elterjedt szerte Európában; maga Mark Twain is angolra fordította. A rémvarieté vagy junkopera genezisére szinte minden kritika aprólékosan kitér, ezzel mintegy akaratlanul is azt sugallva, hogy az emberiség és a tudomány ma már elérte fejlődésének azt a fokát, amikor az efféle metodológián, vagyis a gyerekek – horribile dictu karácsonyi ajándéknak szánt – tanmese-rémisztgetésén túljutott, az ilyen jellegű lelki és testi tortúrák, pontosabban az azzal való ijesztegetés kiveszőben van. A valóságban persze semmiféle fejlődés nincs ezen a téren, minderre legfeljebb kétes kimenetelű kísérletek történnek. Ugyanakkor az eszközök kifinomultabbak, a felelősség éppen ezért sokkal inkább elkenhető.
A megölt gyermek ősi képe rettenetes és örök; ahogy Tompa Andrea írja éppen a Jógyerekek képeskönyve apropóján: „A kitett, megtagadott gyermek oidipuszi témája, a megölt-felfalt gyermek Médeia és Atreusz történetéből ismert témája visszatérő motívum a drámairodalomban”. Eszünkbe juthat számos Grimm-mese, Goethétől A rémkirály, vagy hazai példaként Eötvös Józsefnek a temetőben megfagyott gyermekről szóló verse.
Kardos Róbert, Danis Lídia, Király Attila és Crespo Rodrigo a Jógyerekek képeskönyve című előadásban. A képek forrása: Jászai Mari Színház
A műfaj extrém változata a Jógyerekek képeskönyve. Az eredetiből a Julian Crouch–Phelim McDermott szerzőpáros rémvarietét alkotott, amelynek konstrukciós gyengesége éppen a varieté- vagy revüjelleggel hozható kapcsolatba. A hosszú-hosszú bizarr jelenetfüzér ugyanis jó eséllyel gyorsan kifullad. A borzalmak természetükből adódóan fárasztóak, és bárhogy variálják őket a szerzők Struwwelpeter alapján, egy idő után csupán ismételni tudják magukat. Ráadásul mindegyik apró „tanmese” ugyanarra a sablonra fűződik fel: az alpári, erkölcstelen szülők világra jött gyerekükkel egyre elégedetlenebbek. Elrettentő büntetéseket eszelnek ki, ami – a lábával kalimpáló, a levest meg nem evő, az ujját szopó stb. – gyerek halálát okozza. Utána az asszony ismét várandós lesz, és a történet más körítéssel megismétlődik.
Már az Ascher Tamás rendezte Örkény színházbeli magyarországi bemutatón is fel lehetett figyelni a Jógyerekeknek erre a fogyatékosságára. A 2009 elejétől játszott darab azonban ezeket a pergő ritmus megtalálásával, Csuja Imre és Széles László Apusunk-Anyusunk kettősével, a konferansziét, Doktor Robozt megformáló Gálffi László – Cipollával elegyített bohócként való – delejező megjelenésével, egyenletes, jó színészi játékkal, vagy akár Darvas Ferenc zenei közreműködésével jórészt szerencsésen kiküszöbölte.
A tatabányaiak Szikszai Rémusz által – ez alkalommal is Parti Nagy Lajos átültetésében – színpadra állított rémvarietéje erős képpel indul: a jobboldalon gyér, kékes megvilágításban, mintha az egykori Vidámpark szellemvasútjának egy jelenete elevenedne meg, rácsok mögött játszik a Liliomtiprók Szalonzenekar (Jalapeno in the Eye Band). Baloldalon elöl, szimmetriát teremtve – akár egy gyerekelőadás ottfelejtett kelléke lenne – kisebb fülke zárja le a teret: ez a konferanszié, Doktor Roboz tartózkodási helye, innen lép ki, és kerül kapcsolatba Apusunkkal és Anyusunkkal vagy intézi szavait a közönség felé. Ondraschek Péter díszlete nyomasztó hatású horrorfilmek enteriőrjeit idézi koporsó alakú, a halott gyerekeket rejtő ajtókkal, nyomorult, gyűrött ablakokkal, a tér fölé magasodó, megviselt állapotú feszülettel, amely a szenvedés más aspektusaira is felhívja a figyelmet.
Kardos Róbert konferansziéja korrekt, de nem kellően átütő alakítás. Alig-alig szuggesztív, bizonyos pillanataiban inkább kedélyes, doktor mivolta pedig nem eléggé hangsúlyos. Maszkja az Örkény színházbelire emlékeztető. Az inasát, Dr. Chort megformáló Crespo Rodrigo szikárabb és delejesebb, félelmetes figuraként ő tűnik a kétórás haláltánc valódi karmesterének. A szülők – Danis Lídia (Anyusunk) és Király Attila (Apusunk) – tőrőlmetszett parvenü ösztönlények. Önző törtetésük, fel-felsejlő együgyűségük Übü papát és Übü mamát juttathatja eszünkbe. A gyerekeket megformáló színészek játéka hullámzó, a legsikerültebbek a Struwel Jannikához (Pilnay Sára) és a „három csibészhez” (Mikola Gergő, Bartos Ági, Dévai Balázs) kapcsolódó jelenetek.
A darab korábban részletezett alapgyengeségei jobban kiütköznek, mint annak idején az Örkényben. Az előadás idővel egyre inkább fárasztó és lehangoló, semmint felvillanyozó vagy sokkoló lenne. Ezen a rendezés olyan látványos fogásai, mint a sokszor virtuóz mozgás vagy a nagyszabású árnyjátékok bevetése, sem tudnak segíteni. Ahogy a hamar kipukkanó aktuálpolitikai utalások sem.
Az előadás adatlapja a Jászai Mari Színház oldalán itt található