Persze sokan szót emeltek e kikötés ellen, elsőként Al Jolson ágált, aki az első hangosfilm, A dzsesszénekes főszereplője volt, a Gershwin-musicalek sztárja, de így is hiába kérte a zeneszerzőtől a főszerepet. A budapesti Opera igazgatója, Ókovács Szilveszter ígért nekünk egy Porgyt a következő évadok valamelyikére, pedig a szigorú feltétel miatt az opera még az Egyesült Államokban sem túl sűrűn játszott. Persze fel lehet tenni a kérdést: ha Leontyne Price el tudta énekelni Cso-cso-szánt, akkor Porgyt és Besst miért ne énekelhetnék fehér énekesek?
Kenneth Overton és Laquita Mitchell |
Amikor a Gershwinek, George és Ira megírták az operát, azt csupán egy színházban mutatták be, mert tudták, hogy egy operaház nem foglalkozna a darabbal. Egyrészt azért, mert az a jazz és a gospel elemeiből építkezik, másrészt azért, mert afroamerikai énekeseket igényel. A műfaj ugyanis sokáig igazságtalan volt a feketékkel: a Met társulatához például csak 1955-ben csatlakozott az első afroamerikai énekes, Marian Anderson, de még a hatvanas-hetvenes években is akadtak jócskán esetek, amikor művészek a bőrszínük miatt nem kaptak meg szerepeket. Aztán jó adag víz lefolyt a Mississippin, és a közönség imádta Jessye Normant Ariadnéként, Kathleen Battle-t Rosinaként. Az afroamerikai énekesek megérdemelten meghódítottak klasszikus, fehér szerepeket, de a fehérek nem tudták rátenni a kezüket a Porgyra.
És ahogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hallgatom az operát, azt mondom, jól van ez így. Ehhez az operához ilyen énekesek kellenek, és nem akarok senkit hallani ezekben a szerepekben, aki nem a Black English-t, azaz a köznyelvi, afroamerikaiak által beszélt angolt beszéli. És azt az örömteli, önfeledt játékot is látni akarom, amivel ezek az emberek elmerülnek a szerepeikben: igen, ez az ő operájuk, melyet ők tudnak a legjobban.
Kenneth Overton baritonénekes Porgy szerepében olyan részletesen mutatta be a karaktert, amennyire azt egy koncertszerű előadáson tehette. Hangja finom, de hatásos az olyan részeknél, mint a „Bess, You Is My Woman Now”, és uralta a színpadot a leghíresebb áriában („I Got Plenty o’ Nuttin‘”). Nyugodtságot árasztott: ő az opera statikus szereplője, aki annyiban változik ugyan, hogy beleszeret Bessbe, de egyenes jellemében aligha. Bess megformálója a fiatal Laquita Mitchell, aki káprázatos színpadi jelenléttel bír, hangja pedig egyszerre törékeny és megkapó ügyességgel kontrollált – alkalmas tehát mély érzelmek hordozására. Bess szerepe különleges; ő az a nő, aki látszólag passzív szenvedője a cselekmény folyásának, hiszen férfiak „adják-veszik” egymás között, harcolnak érte. Ugyanakkor Bess választásai azok, melyek a történetet mozgatják, s olykor hatalmas érzelmeket, drámát hordoznak. Kár, hogy ezt a mélységet a koncertszerű előadás nem tudja megjeleníteni. (Hajdufi Péter animációi ugyan illusztrálták a cselekményt, de mélyíteni aligha tudták azt.)
Jelenet az előadásból (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál) |
Robert Mack jelenléte az opera legélénkebb, legüdítőbb perceit jelentette Sporting Life szerepében. Slágeráriája, az „It Ain’t Necessarily So” egy musical mutatósságával, de operai igényességgel hangzott el. Sporting Life a hízelgő gonosz, az opportunista drogdíler, aki alig vehető komolyan, mégis a legveszélyesebb figurává válik. Robert Mack lubickol a szerepben, minden percét élvezi. Darren K. Stokes az erőszakos Crown szerepében épp olyan, mint a karaktere: nem túl bonyolult, nem túl míves, kissé barbár, de pont ettől működik.
Serena, a meggyilkolt halász felesége az opera egyik leghálásabb szerepe. Lisa Daltirus, aki Tosca-alakításával szerzett magának hírnevet a tengertúlon, most a fekete gospelzene féktelen energiáját hordozó áriákat énekelhet, és a legtöbbet hozza ki ebből: elég, ha a „My Man’s Gone Now” kezdetű részletet említem példaként.
Többnyire kevésbé ismert neveket, de hatalmas teljesítményeket találunk az apróbb szerepekben. Elsősorban Jeryl Cunningham Flemingre gondolok, de úgy tűnik, itt minden mellék- és karakterszereplő a megfelelő helyén van. Persze ez alighanem alapvető követelmény egy olyan operában, melynek legnagyobb slágerét ("Summertime") nem valamelyik főhős, hanem Clara, a történet szempontjából jelentéktelen figura énekli. És NaGuanda Nobles, Clara megformálója fantasztikusan fluid hangjával el is feledteti, hogy ez az opera nem ő róla szól.
A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Kórusát James Meena vezényli, de én hadd említsem azt is, hogy Silló István és Kovács László tanította be az együtteseket (karigazgató: Strausz Kálmán). A hangosított előadásokat mindig nehéz megítélni, de a zenekari játék erejét közvetítették a mikrofonok és a hangszórók. Miközben a zene dübörög, Porgy rozzant kordéján elindul a napkorong felé megkeresni Besst: úgy tűnik, még csak az utazás elején vagyunk.