Megjelenik Teodor Currentzis, a mágus, és tényleg olyan, akár egy illuzionista. Hosszú, éjsötét ruházat, félrekomponált barett, oldalt felnyírt frizura. Hófehér bőr. Nagy gyűrűk, összesen hat fülbevaló, három-három kis ékkő mindkét oldalon, az egyedüli színek a karmesteren. Esetlen angyalként imbolyog a görög származású hórihorgas dirigens a Müpában az öltözője felé vezető folyosón, miközben puha mozdulatai és bársonyosan mély hangja egyaránt arról árulkodnak, hogy a zenekarvezető többlettudással bír, nem csupán zenész és nem zenész viszonylatában, de valamennyi földlakóval szemben is. „Csodás reggelem volt, Kurtág Györggyel fellapoztunk egy-két kottát, beszélgettünk, majd belehallgattunk pár Mahler-szimfóniába. Nagyon fontos, hogy a világnak ilyen művészi követei legyenek, mint Kurtág.” Így kezdi a beszélgetést Currentzis, majd hozzáteszi: „…aki amúgy jelenkorunk egyik legnagyobb zenei géniusza.”

Rajong Eötvös Péterért és Tarr Béla filmjeiért, közben pedig itt-ott saját képére formál zenekarokat, előbb az orosz kötődései miatt Európában kegyvesztetté vált MusicAeternát, majd jelenlegi együttesét, a nemzetközi összetételű Utopiát, mellyel évente alig néhány koncertet adnak. „Tetszik az alapötlet, mely szerint a világon mindnyájan testvérek vagyunk és osztozunk a közös javakban. De csak abban az esetben, ha közben tiszteljük a másik nemzeti identitását és hajlandóak vagyunk kicserélni és felhasználni egymás javait a kultúra érdekében.”

Udvarias ember, akinek a tekintete valódi mélység helyett inkább váteszi öntudatot áraszt. Felhívja rá a figyelmemet, hogy ellenzi a globalizmust. „Ha mindenki a McDonald’s rabja, és közben cserben hagyja a nemzeti értékeit, akkor bizony tévúton járunk. Ha már csak és kizárólag a McDonald’s égisze alatt lehetünk egyenlők, akkor úgy vélem, mind odavesztünk. A brácsa szekciónkban tizenhárom ország képviselteti magát, és e muzsikusok mind különböző fejjel, mégis közös lélekkel zenélnek. A szerelem, a halál és a feltámadás, ez a három dolog foglalkoztat most leginkább, de ezeket a témákat nem lehet csak úgy szavakba önteni, mert a végére belezavarodunk a diskurzusba. Ezért kell felfedeznünk a lélek angyali mivoltát. A közös zene pedig a mi eszperantónk, az angyalok nyelve. A zenekaromban az országokat a szeretet köti össze, a színpadon pedig spirituális értelemben együtt öltjük magunkra a zene óvó köpönyegét.”

Kelemen Barnabás

Az biztos, hogy jókora leplet kell most városról városra cipelniük magukkal turnéjuk során, mert az Utopia Zenekar komoly létszámban érkezik a Müpa színpadára. Currentzis az első részben Brahms D-dúr hegedűversenyét vezényli, a versenymű szólistája pedig Kelemen Barnabás, aki ugyan előadásmódjában néhol romantikus felfokozottsággal, ám végig kiemelkedő virtuozitással tolmácsolja a darabot. Bár a valódi szépséget Kelemen ráadása, Bartók Szólószonátájának negyedik, Presto tétele jelenti, ami kicsiben, de mégis többet ad intimitásban és érzelmekben, mint a versenymű egésze. És ehhez nyilván a görög karmesternek is köze lehet, mármint annak, hogy a zenekara kevéssé markáns az első részben.

Teodor Currentzis pulpitus és persze pálca nélkül varázsol, hatalmas mozdulatokkal, néhol transzállapotba átcsúszva irányít és közben mégis talány, hogy mit is tud ő adni ennek a – szó jó értelmében vett – szedett-vedett együttesnek. A tagok között amúgy egy-két magyar zenész is fellelhető, a ráadás Diótörő-részlethez pedig a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarából Kozár Melinda oboa- és angolkürt művész is csatlakozik.

Az látszik, hogy Currentzisnek valami nagyon fontos ebben az egész zenei tolmácsolásban, közben az előadásmódja időnként mégis paródiába hajlik. Csellóhoz lép, energiát sugároz a hangszerbe, ám amikor munkamódszeréről kérdezem, a válasz kevéssé meglepő módon szintúgy nem különösebben evilági. „A próbák folyamán kórképet állítok fel a zenekar tagjairól. A szimfónia összerakása közben is az érdekel, hogy mi vált ki belőlük fájdalmat. Miközben beszélgetek velük, arra törekszem, hogy megnyissam őket a fájdalom irányába és felteszem nekik a kérdést, miért fáj? Majd további ajtókat nyitok ki bennük. Fontos, hogy fáj? Meg tudja határozni, hogy pontosan hol fáj, illetve hogyan fáj? Ekkor elkészül egyfajta diagnózis, de pusztán intellektuális úton ez nem megy. Ezt együtt, közösen kell érezni…”

És én nagyon azon voltam, hogy érezzem. De amellett, hogy meglepő módon Kelemen Barnabás is beszállt elsőhegedűsként a második részre, az is szokatlanul hat, hogy Currentzis Csajkovszkij 5. szimfóniája közben az egész zenekart állva játszatja. Feltehetően azért, hogy nagyobb amplitúdóval zengjenek, ám az eltúlzott érzelmi végletek összességében vulgáris élménnyé zsugorodnak. Van dinamika, van erő, következetesség viszont kevés. Currentzis rajongja Csajkovszkijt, zenéjét zsigerileg közvetíti, az intellektuális, higgadt műértelmezés azonban idegen számára. „Nem a zenékre sokszor utólagosan ráhúzott programot követem, hanem a zeneszerző adott élethelyzetéből indulok ki. A melankóliából, a nosztalgiából, abból, hogy szenvedek, mert nem szeretem a világot, amibe beleszülettem. De közben ezek a sebek valójában az ékszereim – vagy ahogy Görögországban mondjuk, a szomjam a tiszta forrásra. Miként John Keats is írja, Szeretgettem már a szelíd Halált… na, én ebből a csajkovszkiji érzetből merítettem ihletet.”

Próbálom megérteni Currentzist, a klasszikus zene fenegyerekét, akinek a karmesterségről is karakán véleménye van: „A zenekarokat nem tanítani, hanem inspirálni kell. A karmester amolyan sztalker, pont mint Tarkovszkij filmjében. Szerintem amúgy ez a valaha készült legjobb film a voltaképpeni karmesterségről, sokkal jobb, mint azok, amelyek ma készülnek. A karmester meditációs vezető, aki mond egy mantrát, de ez mindenkiben más kapukat fog kinyitni. Nem lehet elvárni, hogy a zenész legyen sebzett egy Csajkovszkij-szimfóniában, ha te nem tudod magad sebezhetőnek mutatni. És mint már említettem, azért vagy sebesült, mert gyógyulni kívánsz. Ebben az esetben márpedig csupán két fontos kérdés számít. Az első, hogy elhiszed-e, hogy van halál az élet után. Ha igen, akkor felteszem a következő kérdést. Hiszel-e abban, hogy van élet a halál előtt? A zene erre a két kérdésre keresi a választ.”

Az érzelemgazdag, átütő Diótörő-részlet előtt Currentzis kijelenti, a valójában kifejezetten tragikus és egyáltalán nem ünnepi hangulatú mű megírását követően Csajkovszkij öngyilkos lett. Ezt ennyire bizonyosan én ugyan nem jelenteném ki, de Currentzisre tényleg nehéz rácáfolni. Szerintem tartják a kapcsolatot.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem; időpont: 2023. november 17.