Reigl Judit: Szárnyalás–Vol–Flight, BTM Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár, fotó: Keppel Ákos
Gyerekkorom óta taszítanak az élettel kapcsolatos tiltások és megengedések. Sokkal inkább hiszek abban, hogy a jókor elhangzott mondatok és időben megélt tapasztalatok képesek tovább lendíteni az elakadáson, erőszakmentesen képesek megmutatni a megfelelő irányt. A Szárnyalás–Vol–Flight a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár Templomterében éppen ilyen jókor elhangzó tanításokkal lepett meg.
Az első tanítás a kívülállásban rejlő lehetőségekre mutat rá. Ha tetszik, ha nem, mindig valamin kívül vagyunk. Ennek felismerése rémisztő gondolat. Evolúciósan belénk rögzült, hogy a túlélésünket szavatoló igényünk a csoportban létezés. Ennek az ősi ösztönnek mondott ellen Reigl Judit. Igaz rövidebb időre, Magyarországot elhagyva a szürrealisták köréhez tartozott, de André Bretonnak írt levelében búcsút intett a csoportnak. Ahogy a Kívül (Hors) című, 1998-as vásznához párosított falszövegben is olvashatjuk, ezt a kívülállást ő maga is felismerte. „Ez volt a szerencsém: egész életemben képtelen voltam részt venni bármiben is […] Nem lehet egy vadállatot arra kényszeríteni, hogy úgy viselkedjen, mintha idomítva lenne. […] Persze nem tudsz kilépni abból, amibe sosem léptél be. Én nem tudtam belépni. Ez az én születési hibám.”
Az én olvasatomban ez a kívülállás nem valamilyen dacból, tudatos – akár messianisztikus – szerepvállalásból ered. Sokkal inkább mély önismeretből, a belső lény iránti tiszteletből, a valós énünk megélésének megengedéséből, amely a tiszta alkotás egyik alapvető letéteményese.
Reigl Judit: Ember (Homme), 1966, A. Gyűjtemény, fotó:Keppel Ákos, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
A második tanítás megmutatja, mi van a keretek között és a kereteken kívül. Reigl Juditot elsősorban absztrakt festészete révén ismerik, szeretik és keresik. A Templomtér kiállítása mégis a ritkaságnak számító emberábrázolásait mutatja be. Az Ember (Homme), 1966-os képéhez csatolt falszövegben erről így vallott Reigl: „A műkritikusok felrótták nekem, hogy absztraktból figuratív lettem. Mintha ezek a kritikusok sosem látták volna igazán a festményeket, melyek a szemük elé kerültek. Mintha egy festőnek – tisztelet a kivételnek -, amikor fest, lenne bármi különbség figurális és absztrakt között.” Milyen igaza van! A (művészeti) életben a keretek segítik a tanulást, biztonságot adnak, leegyszerűsítik az amúgy bonyolult világban való eligazodást. De mi van akkor, ha ezek a keretek becsontosodnak és kizárólagossá válnak? Ha az elvárások – amik ellen védtelen nemcsak a művész, de bármelyik halandó ember –, merevvé válnak és a kísérletezés, a szabad cselekvés gátlóivá válnak? Szerencsére Reigl Judit ezekre a keretekre nem sokat adott és szabad kísérletezésbe fogott annak a nehezen megfogható és bonyolult lénynek a megértésében, amit EMBERnek hívunk. Vásznakra vetett alakjai már levetkőzték a nemi jellegeket, univerzális figurákká váltak, sőt maguk mögött hagyták a fent és a lent, a térhez és szabályokhoz kötött emelkedés és zuhanás törvényszerűségeit is. A vörös alakok néha ősi barlangrajzok időtlenségéből merítenek, míg máskor éteri kék térben lebegnek. A nézőre bízva, hogy aktuális lélek- és életállapotától függően a pusztító zuhanásba vagy a megváltást jelentő emelkedésbe, szárnyalásba sorolja az alak mozgását.
A harmadik, csendes és erőszak nélküli tanítás egy élet példája. Reigl Judit mintha valahogy mindig csendes, de annál erősebb figyelemmel fordulna az élet felé. Munkáival és munkáiban pedig pontosan ezt adja át nekünk is. Ugyanez a hajlíthatatlan, szinte már makacs megfigyelő és gondolkodó köszön vissza a kiállításon Gát János portréfilmjén és könyvében is. A filmkockákon Marcoussis-nak, a kis francia falunak határában álló műtermében dolgozik kalligrafikus munkáin a művész. A közeli képeken a végletekig összpontosító Reigl arca szinte beleégett az agyamba (talán örökké elkísér majd). Gondolkozik, kutat, elmélyed. Aztán a csendből, a befelé fordulásból meghökkentően gyors mozdulatokkal kerülnek a papírra a gesztusok, amelyek írásjelekre és szárnyaló madarakra éppúgy hasonlítanak. Nincs semmilyen hangos kijelentés, csak a tökéletes összpontosítás, a munka és a hivatás iránti tisztelet, önmagának alázatos átadása egy üzenet közvetítésére.
Reigl Judit: New York, 2001. szeptember 11., Fonds de dotation Judit Reigl, fotó: Fonds de dotation Judit Reigl
A negyedik tanítás a trauma, ami épít és a kontextusából kiragadott borzalomban rejlő felismerésekhez vezet. A 2001. szeptember 11-i eseményeket inspirációs forrásként használó képek első pillantásra elbizonytalanítottak, a melléjük helyezett szövegtől és visszaemlékezéstől pedig visszahőköltem. A vizuális történet „jól illeszkedett” a Reigl Juditot izgató zuhanás-emelkedés problematikájába. Mégis elgondolkoztatott az, ahogyan ezek a művek és az alkotó viszonyult a borzasztó eseményeket megörökítő képekhez és filmfelvételekhez. A híradások felvételeiből kimerevített és felnagyított pillanatok a toronyházból kizuhanó alakokat rögzítik. Maga a kép hat az emberre mint érzelmi lényre (elborzaszt, sajnálatot kelt), de hat a művészre mint gondolkodóra is a vizuális élmény hatásával inspirációt biztosítva. Olyan ambivalens jelenség ez, amelyhez talán meglepően sokszor van „szerencsénk” az életünk során. A borzalomban megnyilvánuló és feltáruló igazságok és felismerések kettős érzelmi hatásának elfogadása, a befogadás nem könnyű feladat. Ezek a sokkoló események lehetnek nemzetet, az egész emberiséget érintők (ahogy a terrortámadás képei) és egyéniek, ahogy Reigl életében társának Betty Andersonnak elvesztése, amelynek hatásáról így vall: „Betty halálával az egész világom összeomlott. Átéltem, amit kellett, még a halált is, és kiüresedtem. Akkor megjelent a Semmi. Azt hittem, hogy soha többet nem fogok tudni dolgozni. Három napig űr volt körülöttem, helyesebben farkasszemet néztem az űrrel. Azután felébredtem.”
Az ötödik tanítás maga az élmény formája, vagyis a szakértő segítség volt. A kiállítás nemcsak magánemberként, de szakmai szempontból is megfontolható tanításokat adott. Reigl mondandója ugyanis értő közvetítésre talált a kurátori munka során. A lenyűgöző méretű lebegő vásznak különleges darabjai az életműnek, hiszen a tempera egyedi alkalmazásáról van szó. A finom vásznon átütő anyag pedig színén és visszáján is különleges mintázatot ad. Az emberi forrást ábrázoló ölek óriási méretben lebegnek a templomtér időtlenségében, az elhelyezésnek köszönhetően adva meg az alattuk elhaladó nézőnek a lehetőséget, hogy mindkét oldalukat egyenrangúan szemlélje, az egyes oldalakon kirajzolódó mintázatot önálló élményként megélve. A kiállítás az életműben időről időre visszatérő emberalakokat veszi sorra, de éppen olyan természetesen, ahogy maga a művész is kezelte őket. Reigl Judit ugyanis sorozatként kezelte képeit, így időről időre átdolgozta őket, ráfestett és újrahasznosította vásznait. Ez a folyamatos újragondolás, a Reiglt foglalkoztató téma többszöri felbukkanása, a vizuális kísérletezés könnyedén tárul fel a kiállítás folyamán. A képekben való elmélyedést pedig a jól megírt kurátori falszövegek is segítik, amelyek Reigl saját hangját is megszólaltatják a jól megválasztott idézetekben.
Hiszem, hogy néha az embernek feladata van egy-egy művésszel! Számomra Reigl Judit vitathatatlanul ilyen alkotó. Kicsit értetlenül álltam mindig is az őt övező hírverés és lelkesedés előtt, nem értettem, hogy mi az, ami miatt ő a nagybetűs REIGL JUDIT. 2023, nekem a vele való megbékélés, vagy sokkal inkább a vele való munka éve lesz. A Szépművészeti Múzeum Haláltánc-tárlatával kezdődött ez, ahol megismerhettem azt a mély művészettörténeti tudást, amely munkáinak, magabiztosan húzott vonalainak alapját adja. A Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár október 27-ig látható kiállítása pedig a kísérletezés, az aktív figyelem, a türelem és a magunkba, a látásba, az emberbe vetett bizalom mély hitét mutatta meg Reigl Judit művészetében.
A kiálltás 2023. október 27-ig látogatható a Kiscelli Múzeumban.