Lassan én érzem magam kínosan attól, hogy úgy másfél évtizede minden áldott nyáron leírom, hogy a Sziget Fesztivál színházi és táncos programja miféle hiányérzetet hagyott bennem. Ezért most nekiduráltam magam, és előre eldöntöttem, hogy minden tetszeni fog, vagy legalábbis igyekszem megérteni minden egyes produkció mögött a meghívás okát, tehát azt, hogy mitől Sziget-kompatibilis a dolog. Az olvasó már sejtheti, hogy akármilyen szép (és etikailag vitatható) az ennyire határozott célkitűzés, végül félsikert is alig értem el.

Lluis Garau: The Flesh

Essünk túl a nehezén: a Sziget emblematikus helyszínén, a Magic Mirrorban ezúttal két, magát színház/táncközeli előadásként meghatározó produkciót láttam csupán, de mindkettő arcpirítóan gyönge volt. A – mint utóbb megtudtam, pécsi illetőségű – Savage Works nehezen definiálható, sok sebből vérző, Flip it című ízlésficamos revüje után azt reméltem, hogy a spanyol Lluís Garau The Flesh, vagyis A hús című, a virtuáliát a valósággal ígéretesen keverő produkciója működni fog. Ám épp ezzel, az alapfokú működéssel volt itt a legtöbb gond: a laptoppal és tablettel, telefonnal és kamerával felszerelt előadó (fél)meztelen krisztusi és egyéb pózokba merevedve mérsékelt sikerrel próbálta életre kelteni az őt magabiztosan maga alá gyűrő technikai apparátust.

Ez máris egy Sziget-tanulság, ami tökéletesen érvényes a szomszédos törzshelyem, a szabadtéri Fidelio Theatre-and-Dance Field négy napon át általam követett táncelőadásaira. Arra gondolok, hogy nem érdemes, pontosabban tilos ide komoly technikai igénnyel, lámpaparkkal, élő netkapcsolattal ésatöbbivel érkező előadást hozni, mert úgysem fog működni. Persze nem is igen jön ilyen, ha meg mégis, a rutinos néző azonnal érzi, hogy itt valami nem stimmel.

Frantics Dance Company: Last Space

Nem nagy felismerés, de rögzítenem kell: az idei kortárstánc-produkciók bizonyos értelemben leleplező erejűek is voltak. Amikor ugyanis nem elsöprő erejű egyéniség lépett színpadra, akkor a még oly nagy műgonddal kidolgozott produkció is léket kapott. Egyértelműen azok győztek, akik a „zavaró” mellékkörülményeket nem elfedni akarták, hanem egyenesen a produkciójuk részévé tették – róluk később. Mert a Szigeten állandó az alapzaj, a legtöbbnyire frontális nézésre tervezett előadásokat minimum három oldalról figyeli a folyamatos mozgásban lévő, főleg nem elsősorban a tánc miatt ide érkező nemzetközi közönség. Szóval aki az erre kószáló külföldieket ilyen állapotok között is képes megállítani, sőt leültetni fél-egy órára, az minden elismerést megérdemel, de mi itt a szigeti körülmények mártírjai előtt is fejet hajtunk.

Erre a speciális közegre reflektál, vagy inkább abból nő ki Göndör László MC-figurája: az egyszemélyes Minden rossz varieté-sztár önmagát is gátlástalanul széttrollkodja előadásközi konferanszaiban. Az Elvis-, Drakula-, répaalakú, majd ezek kombinációiból alakított outfiteket és viselőjét nyilván volt, aki a pokolba kívánta, én azonban remekül szórakoztam vele és rajta: ne vegyük már annyira komolyan magunkat, épp itt ne, ha kérhetem.

Ertza: Otempodiz

Táncról írtam, pedig hagyományosan színház és tánc szerepel az idén négyszínpados „sátor” nevében. Az évek során a színház valahogy el- és kikopott, de ezen nincs mit csodálkozni, a szigetlakókat fölösleges terhelni hosszabb, komplexebb, pláne szöveges darabokkal. Ideálisnak tűnik viszont a mozdulatok szavak nélküli nyelvén, markáns zeneválasztással, néhány karakteres előadóra komponált, zéró technikai igénnyel rendelkező, húsz-huszonöt perces táncdarab.

Ilyenből több mutatós példányra is leltem. A berlini illetőségű Frantics Dance Company Last space című előadása négy férfitáncosra kialakított rugalmas, játékos struktúra. A kapcsolódások és viszonyok, vonzások és választások többnyire három az egyhez aránylanak, másképp fogalmazva: amikor már hárman szinkronban mozognak, a negyedik kitör vagy elhajlik, így terelve új utakra az organikus koreográfiát.

Kellemes emlékeket hagy maga után az Ertza társulat spanyol-mozambiki koprodukciója is: az Otempodiz bárhol és bármikor előadható, ízig-vérig szabadtéri előadás. A két, hasonló alkatú, mégis eltérő habitusú táncos akrobatikával, humorral és személyességgel fűszerezi meggyőző színpadi jelenlétét. Van itt köztük versengés, évődés, fricska egymásnak és a nézőknek, meg persze lenyűgöző összhang és technikai magabiztosság.

Juhász Kata: Declaration of Independence

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem: az olasz Spellbound Contemporary Ballet két rövid darabbal érkezett a Szigetre. Az alig húszperces hossza ellenére végtelen terjedelműnek érzékelt If you were a man megint négy férfit állít fókuszba, de ahogy az azt követő férfi-nő duettben, az A better place-ben, itt is csak gondolati és koreográfiai közhelyekre futotta. Nem győz meg Váth Máté Az ember masinája című, rövid időre legalább a szemet lekötő előadása sem. A koreográfus hátán hatalmas, fehér szárnyprotézis, amit tekintélyes izommunkával forgat, repít, emel és süllyeszt. Majd snitt, öt, amúgy remek táncos törzsi technóra szeletel és robotol. És bár kap valamiféle keretet a dolog, a miértről nem mernék nyilatkozni.

Ám mint mondtam, igyekszem a szépre emlékezni, és ilyenből is jutott még. Volt két olyan előadás, amit legszívesebben újra megnéznék, máskor, máshol. Ezeken éreztem a leginkább, hogy eredeti helyszínükön, black box terekben, intim közelségből jóval erőteljesebb lehet a hatásuk, miközben erényeik itt is egyértelművé váltak.

Gaston Core: The Very Last Northern White Rhino

2018-as bemutató Juhász Kata angol nyelvű, Declaration of Independence című kétszemélyes, a közbecsellózó Kertész Endrével bővült szólója. Talán még sosem volt ilyen aktuális a függetlenség lehetőségeiről, de leginkább lehetetlenségéről beszélő megrázó táncos stand-up. Juhász Kata nagyon mélyről jövő energiákat mozgatva tartja a kapcsolatot nézőivel, és bár sokat nevetek a kiérlelt nyelvi és zenei humoron, a végére valahogy az ember arcára fagy a mosoly – ebben az országban tényleg nincs remény.

Másfajta végről tudósít Gaston Core koreográfus és a csodálatos táncos, Oulouy vállalása, a The Very Last Northern White Rhino. Enigmatikus és közegidegen a kezdés: a nyúlánk, gyönyörű fekete férfi talán imádkozásra kulcsolt kézzel térdel a színpadon, majd lassan életre kelnek ujjai, tekintete, karjai. És bár a színpad körüli szokásos délutáni forgatag nem tesz jót a dolognak, mégsem lehet mást nézni, csak őt. Messzire jutunk a nyitó pozíciótól Bachon és urban dance-en át, ám a kipusztulásra ítélt fehér orrszarvúról absztrakt képekben beszélő tánc végén jut hely és idő a fellélegzésre is.

Cserepes Gyula: Táncra fel!

Végül két olyan előadásról, amit helyesebb volna inkább akciónak, intervenciónak, közösségi örömtáncszínháznak nevezni. Ez volt az a két produkció, aminél megadtam magam: igen, ezek végre mindenestül a Szigetre való előadások. Cserepes Gyula Táncra fel!-je valójában változékony forma, amiben egy animátor-instruktor (amikor én láttam, a kifogyhatatlan energiájú Rónai Attila) és két dj (első alkalommal Csuzi Márton és Petróczki Ákos) méri fel, majd okosan szabályozza a könnyen táncba vitt néző-résztvevők energiaszintjét. Partnerség és bizalom, figyelem és odaadás – lehet, hogy mindez fellengzősen hangzik, mégis erről (is) szól ez a remek happening, ami lépésről lépésre építkezve demonstrálja, hogy mindenkiben ott rejtőzik egy (lehet, hogy profi?) táncos. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy az endorfintermelő közös tánc kitörölhetetlen emléknyomokat hagy a résztvevőkben.

Compagnie Dyptik: Mirage. A képek forrása: Társulatok

Azokat, akik közel merészkedtek a játéktérhez, hasonló felszabadultságérzés tölthette el a francia Compagnie Diptyk Mirage (un jour de fête) című partiprodukcióját nézve. A domboldal tövébe telepített masszív színpadon állványok, zászlók, függönyök, ferde platók kusza rendszertelensége. Az absztrakt teret villámgyorsan belakja a nyolc táncos, akik a tétovázó nézőket kézen fogva kísérik és ültetik le egy-egy párnára. Csábos és provokatív, hipnotikus és vérprofi egyéni, illetve páros számokat látunk tánc és akrobatika határán, de az igazán felemelő pillanatokat a dübörgő zenére járt, tradicionális orientális motívumokat tartalmazó, fergeteges körtáncok adják. Pihenésképp körvonalazódik valami történetféle is talán, de kit érdekel ez akkor, amikor ennyi kiváló táncost, sokoldalú, robbanékony, csupa meglepetés figurát látunk körülöttünk, fölöttünk, karnyújtásnyira tőlünk? Őket nézve újra rácsodálkozik az ember a Pina Bausch-i mondás bölcsességére : táncolj, táncolj, különben elveszünk.