Minél több előadást láttam a halálról, annál inkább úgy éreztem, élni akarok. Itt, ebben az országban. MOHAI ALETTA BESZÁMOLÓJA.
A Szerelmes Shakespeare sokkal jobban működik színházban, mint filmen. Nem véletlen: a szerzők, s közülük gyanítom, főleg Tom Stoppard, mintha a Színházhoz írtak volna ódát. Az Élet, a legnagyobb rendező, meg úgy hozta, hogy a miskolci nagyszínházi bemutató a vírushelyzet miatt a tavaszról a nyár végére, az újraindulás első napjaira tolódott. Lehet-e a véletlent ennél nyomatékosabban metaforaként tekinteni? PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Tolsztoj regénye – Tom Stoppard drámaírónak köszönhetően – színpadától megszabadult darabbá változik, melyet egyedül Joe Wright rendező lendületes kamerája képes kordában tartani. Hogy szükséges-e az újabb adaptáció, azt a feldolgozás módja még nem indokolja, a figyelmet azonban felkelti. RUPRECH DÁNIEL KRITIKÁJA.
A tavasszal indított Antigoné-projekt után Gigor Attila és a Szputnyik társulata ismét együtt dolgozott. Rosencrantz és Guildenstern történetének klasszikussá vált feldolgozását továbbgondolva színházi léthelyzetekre és azok kétségbeejtő kilátástalanságára világítanak rá. KELEMEN ORSOLYA ÍRÁSA.
„Tom Stoppard fokozatos megközelítése” – a sejtelmes alcím jelentésére fény derül, mégis nehéz megállni, hogy ne asszociáljunk róla Stoppard és a hazai befogadó közeg viszonyára. Merthogy Upor László monográfiája egy Magyarországon jórészt ismeretlen szerzőt mutat be. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.