Nem kell sok már ahhoz, hogy megszülessen a legtökéletesebb látványfilm, amely előtt úgy ül majd a néző, mint a Duna tévé legendás halacskái előtt, amelyeket műsorzárás után sugároztak. Nyugalom, bambulás, csendben, párbeszédek és cselekmény nélkül. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A szüfrazsett címéhez hűen harcos dédanyáinknak állít emléket, avagy konyhától a közéletig. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
A Harcosok klubja első bemutatója idején az ezredforduló globális kultuszdarabja lett, jóformán az is látta, aki nem látta. BÉKÉS BÁLINT KRITIKÁJA.
Hiába, a brit filmipar verhetetlen a XIX. századi regények, s pláne az angol klasszikusok stílusos megfilmesítésében! Paradox módon ez épp olyankor válik a leginkább nyilvánvalóvá, amikor egy szolid gyártmányukra csodálkozunk rá. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Ahogy azt a műfaj elkötelezett hívei is jól tudják, a musicalek előadásának rendszerint két buktatója szokott lenni: a játék meg az éneklés. Erre a sokszorosan megalapozott vélelemre még az olyan szuperprodukciók sem cáfolnak rá, mint amilyen A nyomorultak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.