Korszak-summázat, kérdőjelekkel
A tengernyi személyes – más forrásból gyűjtött vagy Szőnyei által frissen feltárt – adalékból, túlzás nélkül mondhatni, minden korábbinál sokszínűbb jellemtár és korszak-tabló bontakozik ki az 1956 és 1989 közötti magyar íróvilágról. Íme, néhány – az ügynöki, titkosrendőri malícián is tisztán átható – példa.
Mindenekelőtt üdítő tanulság, hogy a korszak egészén át (sőt, az ÁVO 1946 őszi kezdetéig visszatekintve!) számosan voltak, akik a titkosrendőri nyomással dacolva sikerrel megúszták vagy nyíltan megtagadták a besúgó szerepet (Derzsi János, Halasi Zoltán, Kuczka Péter, Tímár Máté, Péter László és sokan még), ahogy nem volt hiány a csak formális aláírókban (Jobbágy Károly, Csurka István, Kiss Károly), akik beszervezésük után egyetlen jelentést sem adtak, vagy épp a korai „lelkiismereti szolgálatmegtagadókban” (Püski Sándor, Pomogáts Béla, Takács Ferenc), akik, esetenként a súlyos retorziót is inkább vállalva, a hálózatból sikerrel kitörtek.
Az írók egymás iránti szolidaritásáról is jó érzés olvasni: a sok alkalmi vagy rendszeres adományról a közléstilalommal sújtott, vagy önkéntes hallgatásuk miatt nem egyszer súlyosan nélkülöző írótársaknak (Németh László titkon Kodolányival megosztott 1952-es József Attila-díja, Tamási és mások Sinka-pártolása, a szamizdat-szerzők és lebukott kiadóik megsegítésére indított gyűjtések, vagy az 1987 őszén szilenciumra ítélt Csurka Istvánt felkaroló baráti segély-kör Réz Pál szervezésében). Az ’56 után elítélt írók és családtagjaik istápolására is sokfelől érkezett diszkrét és önzetlen segítség. A nehéz börtönévek alatt Illyésék például Bibó István családját, míg Lukács György Déry Tibor idős édesanyját és nejét támogatta, ám a baráti adományok s a gyűjtésből származó „fehér segélyek” többé-kevésbé rendszeresen eljutottak Göncz Árpád, Háy Gyula, Eörsi István, Gáli József és Obersovszky Gyula családjaihoz is.
A korszak döntően férfiak uralta irodalmi és közéletében ugyan háttérbe szorultak, ám e lapokon azért fel-feltűnnek a nők is. Így a párjukkal némán szolidáris, a férfiaknál nem ritkán bátrabb vagy okosabban konspiráló asszonyok – e valódi társak és „bajtársak”. (Mások közt Déry Tibor neje, „Böbe”, Illyésné Kozmutza Flóra vagy Göncz Árpád felesége.) A „cherchez la femme” mint titkosrendőri kereső program – pláne, mint szolgálati utasítás! – nyomán persze, az iméntieknél gyakrabban találni „használható” kékharisnyákra, ügynöki légyfogónak alkalmas titkárnő-csalikra, vagy éppen hiú, fecsegő, Kossuth-díjat és életmű-járadékot leső író-feleségekre. (A listát ezúttal gálánsan elhagyom.)
Annál felkavaróbb a hivatásszerűen és nagyban űzött titkosrendőri aljasságok példatára. Többek közt a nyugati emigráns írók (Faludy, Ignotus, Pálóczi-Horváth és mások) zsarolása hátrahagyott és túszként kezelt családtagjaikkal (többéves packázás az útlevél- és kivándorló engedéllyel, némely emigráns haza csábítása, mások beutazási tilalmi listára vétele, stb.) A primitív, de jól bevált titkosrendőri taktika: „Beszervezni, vagy ha ellenáll, lejáratni!” a jó hírüket és kezdeti törékeny egzisztenciájukat féltő emigránsok számára, ha lehet, még fenyegetőbb és hatékonyabb volt. Arról pedig, hogy az itthoniakat a pályakezdőktől az aggokig hányféle módon próbálták – a rendszer vélt vagy valós érdekében – használni, megtörni és ellehetetleníteni, dermesztő példatárral szolgálnak e kötetek, egyes JAK-aktivisták beszervezésétől (Szokolay) a 73 éves Kassák útlevelének megtagadásáig (Párizsba ment volna, szegény, kiállítása megnyitójára).
Ami az olvasót váltig mellbe vágja, az a személyes sérelmek, becsvágyak, intrikák, bár talán még inkább az elfojtott holokauszt trauma és bűntudat táplálta „népi-urbánus” ellentét mélysége és makacs folytonossága, ami nem mellesleg a magyar irodalmi emigrációt s az egész ’56-os hagyományt is oly ostobán, átkosan és máig hatóan megosztotta. Annál nyilvánvalóbb tanulsággal szolgál, ha e jelenséget visszafordítva azt próbáljuk számba venni, hogy a korszak egészén át mely irodalmi és közéleti kezdeményezések riadóztatták a legmagasabb készültséggel a titkosrendőrséget és népes ügynökhadát. Nos, éppen a „népi-urbánus”, vagy kissé szabatosabban és értékelvűbben: a demokratikus-patrióta összefogás demonstratív gesztusai! Elég csak a Charta ’79 aláírásaira, a Bibó-temetésre majd -emlékkönyvre, az ’56-os örökség-mentés közös kísérleteire, Monorra, Lakitelekre, a Bethlen-Soros alapítványi társulásra, vagy 1989. június 16-ára gondolni – az ellenzéki közeledés és közös fellépés ezen nyílt vagy alig konspirált ígéretes példáira. Ha valamiért érdemes lenne „a történelem kerekét” visszaforgatni, hát leginkább e ritka s a „történelmi” jelzőre valóban érdemes pillanatok volnának azok. Ám annyi kihagyott, elrontott esély után ugyan ki tudja, meri – akár csak képzeletben is – megkísérelni ezt?
Itt, sajnos, nincs mód érdemben kitérni néhány alapkérdésre: így a pártirányítás, a kultúrpolitika és az államvédelem ’56 előtti, utáni bonyolult összjátékára. Ha akadnak is még eseti talányok, úgy tűnik, a hatásköri és függelmi viszonyok a Kádár-érában már jóval átláthatóbbak, mint a Rákosi-korszak legszűkebb pártvezéri önkény diktálta államvédelmi praxisában. Szőnyei sok tucat esettanulmányban dokumentálja, hogy az állambiztonsági apparátus kezdettől szorgosan továbbította az ügynöki jelentések fontosabb értesüléseit a kultúrpolitikai vezetésnek – olykor a címzetteket nevesítve is: „Aczél et., Pozsgay et. figyelmébe, stb”. De vajon mindkét irányban működött-e a hírlánc, ez a jórészt máig titkos – mert sokban „kézivezérelt” – pártállami hierarchia? Volt-e „megrendelés”: adatkérés, személyre szabott ukáz, netán közvetlen akcióirányítási igény a pártvezetés részéről, amelyre a belügyi apparátus mozgásba lendült? Ha volt is, ezek dokumentumaival e mostani könyv is jórészt kényszerűen adós marad. Két véglet minden esetre tisztán kirajzolódik. Az egyik szerint az állambiztonsági szolgálatok olykor csak afféle „üzenetközvetítő”, vagy postás szerepet töltöttek be jelentéseikkel (például Aczél és Németh László között, mint azt Szőnyei frappáns elemzésében felveti). A másik szerint a titkosrendőrség időről-időre saját kezébe vette a kezdeményezést, a hatáskör-túllépésektől sem visszariadva, főként vidéken, mint a Tiszatáj korábbi botrányai és 1986-os betiltása is példázza. Révész Sándor Aczél-monográfiájában mindenesetre óvatosságra int a titkosrendőri apparátust kezében tartó, „mindenható kultúrcézár” mítoszát illetően: „Alighanem igaz, hogy Aczél sok esetben kezdeményezhetett és leállíthatott belügyi lépéseket, főleg, ha Kádárt is meg tudta nyerni, de aligha igaz, hogy ezt minden esetben megtehette, s még kevésbé, hogy a belügy csak azt tehette az értelmiség körében, amit Aczél kezdeményezett vagy jóváhagyott.” Révész a fantáziadúsan túlhabzó Aczél-mítosz két példájaként Kiss Ferenc naplóját és Kenedi János egyik interjúját idézi. Az előbbi késlekedő útlevélét, az utóbbi egy tetőtérbe rejtett „poloskát” tulajdonított a kulturális KB-titkár messzire nyúló kezének. „A helyzet valószínűleg nem volt ilyen egyszerű”, jegyzi meg Révész. Ez is, az is megtörténhetett „Aczél ellenére, tudta nélkül, tudtával és kezdeményezésére is.” (Aczél és korunk, Sík, Bp. 1997. 314-315.o)
Korrekciók és hiánypótlások
Orosz István esszéista, aki feleségével öt éven át nyomtatta a szamizdat Beszélőt, majd 1987-ben Angliába távozva a BBC magyar adásának szerkesztője lett, idén május elején, 62 évesen elhunyt. (Az efféle adathiányok, avulások az átlagnál hosszabb nyomdai átfutás miatt persze, elkerülhetetlenek.) A két vaskos kötetben akad néhány szembeötlő dátumtévesztés, elírás is. Így a műegyetemisták 1956. október 22-ei legendás 16 pontja aligha „1948-as”, inkább 1848-as emlékművet követelt a Sztálin-szobor helyébe (I. köt. 57.), ahogy Erdély – vagy annak 2/5 része – sem az 1938-as első, hanem az 1940-es második bécsi döntés nyomán „tért vissza” Magyarországhoz. (I. köt. 516.) Több szereplőről hiába keresni életrajzot – talán mert nem volt kéznél róluk megbízható adat, vagy szerepük a tárgyalt ügyben túl marginális tűnt egy önálló biográfiai jegyzethez? Szót kívánnak a – nem csak e munkát jellemző – archontológiai adósságok is. Bár a szerző gondosan próbál eligazítani a korabeli állambiztonsági labirintusban, s ahol csak ismert, a tartótisztek és feletteseik nevét is megadja, a jegyzetekben külön tanulságos lett volna legalább néhány pályaképet olvasni a Kádár-kori titkosszolgálatok kulcsembereiről, így Hollós Ervinről, Karasz Lajosról vagy Harangozó Szilveszterről. (A Hollós-életrajzot nota bene ez idő szerint még az ÁBTL-honlap fejlesztés alatti adatbázisában is hiába keresni!)
 Egy ma már közismert felvétel: Kőszeg Ferenc, sarkában az ügynökökkel |
A vagy 250 könyvcímet ajánló kötetvégi irodalomjegyzéket, mely néhány kiadói sorozatot, több tucat újság- és folyóiratcímet és on-line adattárakat is tartalmaz, érdemes lett volna tartalmi, műfaji szempontból talán tovább tagolni a könnyebb áttekintés végett (pl.: forrásközlések, feldolgozások, memoárok, stb.) Apróbb hibák olykor ide is becsúsztak, így „Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság” című, amúgy fontos és méltatlanul kevéssé ismert kézikönyv egyazon oldalpáron kétszer is szerepel – egyszer Stefano Bottoni által szerkesztett kiadványként (így helyes!), majd a nevét szerzőként feltüntetve (II. köt. 1052-53.). Kimaradt viszont az ajánló irodalomból Mink András hiánypótló és belügyi forrásközlésekben is gazdag munkája a 1985-ös budapesti Kulturális Fórumról – és „Ellen-Fórum”-ról (Az alperes: az állam. A Magyar Helsinki Bizottság történtete. Bp., 2005, 37-68.)
A különben jól dokumentált Mozgó Világ-epizód belügyi háttéranyagából épp csak e legendás botrány-sorozat nyilvános fináléja maradt ki: az 1983 őszén az ELTE jogi karán tartott „tetemrehívás” Tóth Dezső miniszterhelyettessel, az egyik utolsó, nyilvános vitát is vállaló, keményvonalas kultúrkáderrel. (A dokumentum lelőhelye: ÁBTL O.19619/8 – közlésével, emlékeim szerint, Németh György Mozgó-monográfiája is adós maradt.) A BM „Szigorúan titkos! Különösen fontos!” minősítésű, erről tudósító, harmadfél oldalas jelentését egyenesen a PB és a kormány legfőbb reszortosainak (Aczél, Korom, Óvári, Tétényi, Köpeczi, Fejti) továbbították. Álljon itt belőle egy koridéző passzus:
„A Lapkiadó Vállalat ifjúsági sajtófesztiváljának zárónapi rendezvényén […] Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes találkozott 5-600 fős hallgatóságával. […] A megjelentek között számos ismert ellenséges–ellenzéki személy foglalt helyet. […]. Már az előadás bevezető szakaszában, a Szabad Európa Rádió híreire történt utalásnál – mely szerint az 1956-os tragikus eseményekben a SZER propagandája is szerepet kapott – Dr. Krassó György ingerülten közbeszólt. Deklarálta, hogy 1956 után tíz évet ült, és a fiatalokat nem a SZER, hanem „a magyar bíróságok küldték börtönbe és bitóra”. Ezt követően számtalan kérdés és vélemény hangzott el Szilágyi Sándor, Szalai Pál, Tamás Gáspár Miklós, Kassai Melinda, Várnai Gábor, Nóvé Béla és mások részéről. […] A felszólalók a következő kérdésekre igyekeztek válaszokat kapni: van-e ellenzék Magyarországon, mely irodalmi lapok köré csoportosulnak [sic]?; engedélyezik-e a Beszélő című kiadvány nyílt megjelenését?; ki a felelős a Tájékoztatási Hivatalban az ezt célzó beadvány eltűnéséért?; mikor jelentetik meg Illyés Gyula „Sors és jelkép” című művét?; meddig kell az ellenzéknek a „kérvényező szerepében” fellépni?; lesz-e a beszélgetésnek visszhangja a sajtóban?; mi lesz a sorsa a Mozgó Világ helyzetével foglalkozó tiltakozásnak?; stb.”
Az efféle hiánypótlásoknak érdemes lenne külön honlapot nyitni – ahová idővel talán a Titkos írás teljes szövegét is föl lehetne tenni egy szabad fórummal.
Szigorúan nyilvános!
Szőnyei Tamás két súlyos kötete – ez a szigorúan nyilvános „titkosírás-fejtés” – immár megkerülhetetlen alapmű, mely mostantól együtt olvasandó a hasonló tárgyú forrásmunkákkal, korszak-összefoglalókal, az egykori párthatározatokkal, cenzori jelentésekkel, intézeti, sajtó- és írószövetségi vitákkal – és persze magukkal a művekkel, írói életművekkel. Mint előszavában a szerző kiemeli, munkájával ugyan „nem tesz kísérletet a 20. századi magyar irodalom teljesítményeinek újraértékelésére”, ám mindaz, amit benne közread, „óhatatlanul esztétikai kérdéseket is felvet az etikaiak mellett”. Kivált a „kettős publikálók”: a neves és kevésbé ismert jelentésíró írók, vagy ismét csak Szőnyeit idézve: „azon szerzők műveivel kapcsolatban, akik hosszabb-rövidebb ideig, készségesen vagy vonakodva, szűkszavúan vagy pletykás részletességgel, ártó szándék nélkül vagy hetet-havat összehordva, szóban vagy írásban információkat adtak barátaikról, közömbös ismerőseikről, vélt vagy valós ellenségeikről. Miként olvassuk és értékeljük mostantól fogva az ő szépirodalmi, irodalomtörténeti vagy kritikai szövegeiket, interjúikat, visszaemlékezéseiket? Olvasásuk közben el tudunk-e vonatkoztatni – egyáltalán: szükséges-e elvonatkoztatnunk – attól, hogy árulók lettek? Mit tartsunk róluk – és mindazokról, akik bevonták őket e sötét játszmába?” Költői kérdések? Netán sugalmazók, vagy nyilvános ítéletet sürgetők? Nem gondolnám. Inkább nagyon is eseti, személyes dilemmák ezek, afféle lelkiismereti „szorgalmi feladatok”. S a krónikás nem lép túl szerepén itt sem: a válaszokat, a tények erejében bízva, bátran olvasóra hagyja.
Az elmúlt bő két évtized váltig azt jelzi, hogy a hazai közvélemény – ha ugyan létezik még kollektív alanyként e fennkölten óvilági instancia! – gyáván és gyanakvón kezeli s eközben maga is egyre rosszabbul tűri az általa is (de)formált nyilvánosságot, azaz nem arra használja, amire az létező demokráciában való. Hogy miből látni ezt? Nem utolsóként abból, hogy mind kevésbé ismeri saját erkölcsi köztartozásnak, hogy „a múltat be kell vallani”. Csak remélni lehet, hogy Szőnyei ténytisztelő, árnyaltan elemző és nem kevés empátiával megírt munkája annak lesz sokak számára erős mementója, hogy e kínosan halasztott adósságot, a nyílt számvetést torkunkig érő „puha-diktatúrás” félmúltunkkal senki sem fogja átvállalni helyettünk. Annál inkább az ítéletet: a megkésett, dühödt „sírbotozást”! Hisz mára Napnál világosabb, micsoda mélységes morális adósságcsapdába jutottunk a rendszerváltás óta – ahogy nyomasztó köznapi élményünk lett az is, hogy a régi rossz önáltatásokat, mentségeket és hazugságokat csak még rosszabb újak tetézik, s ha ez így megy, nem lesz soha kilábalás a kisszerű árulások, akarnokságok és a közerénynek álcázott magánbűnök több nemzedék óta egymásra torlott, kusza halmazából. Holott ahhoz hogy lehessen, talán nem is kellene sok: némi bátorság, ész és lelkiismeret, hogy a tényekkel, egymással és időnként a tükörrel szembenézzünk. A többi: a valóság mámoros újrafelfedezése, a kölcsönös belátás, méltányosság és feloldozás – arányos katarzis-adagokban, ahogy épp megérdemeljük –, már talán jönne magától…
Hát nem bolond, akinek ennyi jó egy csöppnyi kurázsit nem ér?! Ha másért nem, hogy – a bibói maximával – „ne kelljen szégyelljük magunkat nálunk sokkal különb elődeinkhez és utódainkhoz képest”.
A recenzió első része itt olvasható – a szerk.