És tényleg: az austini színházi közösség – mármint a progresszív része, a gyárszerűen működő színházi üzem munkásaival itt sem találkoztam – ugyan viszonylag kicsi, de valódi ereje épp ebben rejlik. Ők javarészt eredeti, szűkebb-tágabb színházi közösségek által elkészített munkákat mutatnak be. Austin megértéséhez remek előtanulmányt jelentett a még New Yorkban látott Stop Hitting Yourself című előadás (részletesebben ld. első beszámolómban), amit a helyi sztárcsapat, a Rude Mechs készített. A másfél évtizede alakult, lazán összefércelt, dinamikusan változó létszámú csapat körül szinte pezseg a levegő: a mérvadó színházi emberek közül aki még nem dolgozott velük, az hamarosan fog, illetve fordítva. Austinban épp a világ egyik legnagyobb zenei fesztiválja, az SXSW zajlott abban a szűk egy hétben, amikor ott voltam, így színházban csupán két estét töltöttem. Nem állítanám, hogy ezek az előadások reprezentálják a helyi színházi életet, de ennek ellenére figyelemre méltóak voltak. 

A nem nagyon szerencsés elnevezésű csapat az apró, ám művészi profilját következetesen és tudatosan építő intézményben, a Hyde Park Theatre-ben lépett fel három, a helyi kritikákat olvasva meglehetősen sikeres héten keresztül. A színház főleg kortárs klasszikusokban utazik, Conor McPherson vagy Martin McDonagh számos művét játszották már és alighanem fogják is még itt: az amerikai színházra egyébként is jellemző, hogy már bevált szerzőit nem engedi el. Mégsem gondolom, hogy kizárólag a borítékolható siker foglalkoztatja a Hyde Park Theatre vezetőségét: mintha inkább a közönség igényes kiszolgálását tűzték volna ki célul. Ismert szerzők olyan jól megírt darabjait tűzik műsorra, melyek a közösséget érdeklő témákat pedzegetnek.

Samuel D. Hunter-től a The Whale épp ilyen: a testsúlya miatt gyakorlatilag mozgásképtelen, lakásába begubózott férfi, a címbeli „bálna” szó szerinti és átvitt értelemben történő megmozgatásáról szól a történet, miközben olyan, a mai amerikai társadalmat erősen foglalkoztató kérdésekről esik szó, mint a homoszexualitás, a vallás, a családon belüli konfliktusok, az étkezési zavarok, a függőség és hasonlók. Igen, tényleg mindenből egy kicsi; sokszor egyenesen az a benyomásom, hogy a nettó kétórás játékidőbe épp csak a felszín körültekintő megkapargatása fért bele, de azt el kell ismerni, hogy az ügyesen megírt, ám mégis kissé egysíkú darabbal biztosra mentek.

A mindig is nagydarab, de néhány éve rohamos hízásnak indult Charlie naphosszat ül elnyűtt kanapéján, Skype-on keresztül ad – természetesen a kamerát kikapcsolva – órákat elfuserált hallgatóinak, akik egetverő ostobaságokat firkálnak össze klasszikus remekművekről. Egy határozott, állapota romlására lelkiismeretesen odafigyelő, miatta folyton aggódó nővéren kívül nincs egyetlen állandó látogatója sem. Egészen addig, míg egy fiatal mormon térítő be nem állít hozzá és tudtán kívül meg nem menti a férfi életét, majd visszatérő vendég lesz. Később megérkezik Charlie lánya is, akivel évtizedek óta nincs semmilyen kapcsolata, de most, hogy a halálát közeledni érzi, a férfi úgy dönt, hogy ha kell, pénzért vásárolja meg lánya szeretetét. A második részben beállít a volt feleség is, így lesz teljes az összezúzott családi fotó.

Természetesen mindenkinek a múltjából fény derül egy-két kisebb-nagyobb titokra, hiszen a vég bármikor bekövetkezhet: mikor máskor lenne ideje az őszinteségnek, ha nem most. A szolid, megbízható – ám a darabból is adódóan kissé egydimenziós – színészi alakítások segítenek abban, hogy túltegyük magunkat a hol elmismásolt, hol túlírt fordulatokon. És így sem ússzuk meg, hogy a második rész giccses melodrámává ne gyengüljön, ahol az idő javarészében az előadáshosszat elképesztő jelmezt magán cipelő „bálna” izzad, nyöszörög és rimánkodik. A Charlie-t alakító Shanon Weaver estéje ez, mégis hiányérzetet okoz, hogy nem csak a kétségkívül nagy formátumú alakítást látom, hanem a hozzá vezető állomásokat, ha úgy tetszik, a mögöttes mechanizmust is. 

Aligha tévednék óriásit, ha azt állítanám, hogy a bábszínház, de főleg is a felnőtteknek szóló bábelőadások általános megítélése és ismertsége nagyjából azon a szinten áll Amerikában, mint Magyarországon. Épp ezért becsülöm nagyra az olyan elkötelezett alkotókat, akik hosszú évek kemény munkájával felépítettek maguknak egy stílust, egy márkanevet, s a bábtól mint műfajtól idegenkedő felnőttekből képesek voltak visszatérő, lelkes közönséget verbuválni. 

A bizarr történeteket éjfekete humorral prezentáló, austini illetőségű autodidakta bábművész, Connor Hopkins előadásai – a korábban látott videórészletek, majd az élőben látott új előadása alapján – épp ilyennek tűnnek. A tízéves múltra visszatekintő, számos díjjal elismert Trouble Puppet Theater Company produkcióira politikus hangvételű, a kortárs amerikai társadalomra és annak működésére kétkedéssel és nyílt kritikával tekintő előadásokként tekintenek a helyiek. 

A Crapstall Street Boys épp ez utóbbi miatt válik szét élesen két részre: miközben a bő órás előadás első fele egy lineáris, nyomasztó, ugyanakkor mulatságos rémtörténetet vázol fel profin céltudatos mozdulatokkal, a második rész burkolatlan társadalomkritikája mintha megfeledkezne minden addigi előzményről. Körülbelül félszer másfél méteres alapterületű, kerekeken guruló, térdmagasságig érő asztalok alkotják a dinamikusan és villámgyorsan változtatható teret: a pódiumok hosszabbik felén elhelyezett sínekbe állított festett és rajzolt „díszletek” tudósítanak a különböző helyszínekről. 

Egy sötét és zegzugos kisvárosban járunk, kafkai a hangulata a kopár tűzfalakkal körbevett, homályos utcáknak, amiken mostoha körülmények között nevelkedő kölykök flangálnak. Otthoni és iskolai tortúráikról egyaránt kapunk lényeglátó megfigyeléseket: szeretet és gyengédség nélkül, alkoholista tanárok, felelőtlen szülők és erőszakos kortársak között tengetik mindennapjaikat. A városka – ahol minden utcát Crapstall Streetnek hívnak… – két legfőbb problémáját a titokzatos körülmények között megjelenő hatalmas szörnyek és a köztereket elborító szemét jelenti. 

Miután a két főszereplő fiú bekerül a helyi szemétfeldolgozó gyár labirintusszerű rendszerébe, eddig sem vidám életükben mindennapossá válnak a megaláztatások. Saját bőrükön tapasztalják meg, hogy mit jelent egy kapitalista nagyvállalat munkáltató felé kiszolgáltatott alkalmazottjának lenni, s miközben botcsinálta magánnyomozóként próbálják felderíteni az egyre sokasodó emberevő szörnyek rejtélyét, maguk is rémisztő átalakuláson esnek át. Connor Hopkins bábdarabja eredeti humorral képes beszélni kényelmesnek tűnő jelenünk árnyoldalairól.