Liszt Ferenc finoman szólva sem operaszerzőként ismert: ifjúkori, 1825-ös Don Sanchéja után az 1840-es évek során felmerülő tucatnyi nagyszabású operatervéből (az Isteni színjátéktól a Fauston át Byron-művek egész soráig) egy sem valósult meg. E sivár képet árnyalja némileg a Sardanapalo, Byron Sardanapalus című, 1821-es tragédiája alapján készült opera-töredékének életre keltése. Byron műve a romantika számára kedvelt szüzsét nyújtott: a hedonista, életét és uralmát saját kincseiből rakott máglyán végző asszír király története ihlette Eugène Delacroix 1828-as festményét, Berlioz 1830-as, a Római díjat elnyerő kantátáját (Liszt mindkét alkotást ismerte), és még egy sor operát, köztük Liszt félbehagyott művét.
Az, hogy ma rendelkezésünkre áll egy felvonásnyi Sardanapalo, CD-n, kottán, és élő előadásban, David Trippett brit zenetudós muzikológiai régészmunkájának eredménye. Trippett Lisztnek a weimari Goethe és Schiller Archívumban őrzött vázlatkönyvében fellelhető, a végigkomponált énekszólamot, illetve a zenekari anyag „gyorsírásos” vázlatát tartalmazó „zenei csontvázára” támaszkodva (re?)konstruálta a művet (a hangszerelés egyébként Liszt asszisztensének, Joachim Raffnak lett volna feladata). Kirill Karabits és a Staatskapelle Weimar Trippett hangszerelése alapján 2018-ban vette lemezre az operát, a Müpában is bemutatkozó szereposztással.
A zongoravirtuózi karrierjét lezárni igyekvő Liszt 1845 telén kezdett komolyan foglalkozni a Sardanapalo komponálásának gondolatával, az operaszerzéstől remélve zeneszerzői tekintélyének megalapozását. A munkafolyamat nem volt zökkenőmentes: a librettó megírására elsőként felkért Félicien Mallefille nem bizonyult megbízható partnernek, Liszt 1846 nyarán Belgiojoso hercegnő közvetítésével keresett új (máig ismeretlen) librettistát. A teljes librettót hosszas huzavona után 1848 augusztusában kapta kézhez, majd 1851 teléig aktívan dolgozott az operán. Aztán derékba tört az olasz opera megújítását célzó projekt: az operakomponálást korábban a „zenei céhbe” való belépés feltételének tituláló Liszt Trippett szerint az 1850-es évekre már túlzottan szűknek találta az opera műfaji korlátait, és jó érzékkel inkább a szimfonikus költeményekre nyergelt át.
Rosszmájúan szólva zeneszerzői kudarccal ismerkedhetünk meg itt – nem kisebbíti ez sem az opera rekonstrukcióját lehetővé tevő tudományos, sem az előadást megteremtő zenészi munka eredményeit, legfeljebb a Sardanapalo körüli hatalmas hírverést teszi kissé szórakoztatóvá. Az opera – Kenneth Hamilton megfogalmazásában – „olaszos dallamokat nagyon nem olaszos kromatikus harmóniákkal” elegyítő zenei anyagán érződik, hogy korszakok–műfajok határán áll: az olasz opera solita formáját feszegető szerkezet, a francia és olasz nagyoperák hangzásvilága mellett már kihallatszik belőle a korai Wagner hatása, különösen a helyenként megkapóan szép zenekari szövetben. „Legjobb részletei forróvérű verdiánus súllyal bírnak” – írta Alex Ross (valóban vitathatatlanul remek például a Diletta vergine strettája), az egy órányi anyagban azonban igen kevés a „legjobb részlet”. A Liszt által követett, a bel canto legato-íveit deklamáló stílussal keresztező szólamokból többnyire hiányzik a formához méltó elegáns, gördülékeny dallamív, sokszor érezhetően darabosan tagoltak, nehézkesek (ez részben nyilván Liszt hiányos olasz nyelvérzékének tudható be); ezt az énekesi gárda kiváló teljesítménye sem tudja feledtetni.
Airam Hernández és Joyce El-Khoury (Fotók: Nagy Attila – Müpa)
A Sardanapalóról alkotott benyomást nem javítja a szövegkönyv drámai anyaga sem: Liszt librettistája Byron nagyszabású művét statikus bel canto-tucatoperává silányította. Sardanapalo békeszerető, élvhajhász jelleme megmarad ugyan, de az egész felvonásban kizárólag rabnője kegyeiért esdeklő király alakjában csak nyomokban lelhető fel a byroni főhős fennkölt humanizmusa, aki uralkodói feladatait nem abban látja, hogy hódító őseinek véres nyomdokába lépjen: „enough / for me, if I can make my subjects feel / the weight of human misery less”. A szerelmi szál felnagyításával a görög kegyencnő, Mirra nagyobb jelentőségre tesz szert, jelleme azonban a hősszerelmes Sardanapalóhoz hasonlóan sablonos marad, míg a politikai szál csaknem teljesen elsorvad: a Byronnál meghatározó alak, Salemenes, a király sógora és (sértett megvetése dacára is) jó szelleme Lisztnél teljesen hiányzik, a kötelesség hangjaként Beleso veszi át a rövid finálé erejéig a szerepét (némileg ironikus módon, a tragédiában ugyanis Beleses pap maga is az összeesküvők egyik vezetője).
Nem lehet azonban panasz a zenei megvalósításra. Airam Hernández Sardanapalójának első megszólalásakor csettint egyet az ember, na, ilyen a rendes bel canto tenor, meleg, érces, erőteljes hang, a magasságok néha kicsit fojtottak, de mindvégig hősi figura marad. A Mirrát alakító Joyce El-Khourynak nem ez az első „megmentett” operája: az Opera Rarával három Donizetti-nagyopera felvételében vett részt (Belisario, Les martyrs, L’ange de Nisida), magabiztosan mozog a grand opéra és a bel canto területén. Szopránja szép, homogén, rugalmas hang, a felvételeken jellemzően kellemetlen fémes hangéle drámai erőt kölcsönöz előadásának, szerepformálása a koncertszerű előadás keretei közt is megkapó. Olekszandr Pusnyak Belesóként kellően meggyőző sötét, brummogó basszusával.
És hát végül, vagy inkább elsősorban itt a Staatskapelle Weimar, Kirill Karabits-csal az élen: a koncertet nyitó Weimari népdal mellett nem csak a Sardanapalo gigászi feladatával küzdenek meg hősiesen, hanem Liszt 1855–56 közt szerzett Dante-szimfóniájával is. (Kicsit megmosolyogtató a koncertet ihlető két irodalmi alkotás és szerzőik egymás mellé állítása, de hát másfél évszázada senkinek a szeme sem rebbent volna azon, ha Byront Dantéval egy napon emlegették, a Liszt-művek közti zenei kapocs pedig tagadhatatlan.)
A weimariak teljesítménye méltó tisztelgés az egykori Kapellmeister előtt, s egyben érzékletes demonstrációja annak is, hogy Liszt az operai énekművészettel szemben milyen biztos, ihletett kézzel, drámai érzékkel nyúlt a szimfonikus, zenekari anyaghoz. Karabits számára mindkét nagy műben érezhetően a sötét, grandiózus zenei pillanatok a leginkább testhezállóak. Lendületes vezénylete alatt a Dante-szimfónia első tételében a Pokolba való alászállás momentumát mellbevágó erővel domborítja ki a baljós, érces rézfúvósok és az üstdobpergés felcsattanó hangja, hátborzongatóan élénk a kárhozott lelkek örvényének megjelenítése, míg a Sardanapalóban viharos, valóban nagyoperához méltó monumentalitással szólal meg a stretta zárlata (időnként már az énekeseket is maga alá temetve). Karabits a Dante Purgatórium és Magnificat tételeit ugyan látványos átszellemültséggel, de kicsit szögletesen, darabosan vezényli, tompítva a műnek a Pokolból az ég felé törekvő menetében a finom fényű, áttetsző zenekari textúra éteri hangzását – a két tétel közti átmenet elnyújtott, a Magnificat szopránszólójára adott zenekari tutti válasza egy rezesbanda indulójának is beillene. A Staatskapelle Weimart egyébként csak dicséret illetheti: mindvégig fantasztikus a csellók telt, bársonyos tónusú játéka, ahogy emlékezetesek lesznek az angolkürt és a basszusklarinét, valamint a Dantéban és a Sardanapalóban egyaránt nagy szerephez jutó rézfúvósok eget rengető megszólalásai. Angyalkórushoz méltóan, felemelően énekel a Magnificatban a Nemzeti Énekkar női kara.
A koncert megvalósításának egyetlen, értelmezhetetlen árnyoldala a vetítések használata az előadás mindkét felében. Ihletője nyilván az, hogy Liszt a Dante-szimfóniát valóban vetített képekkel illusztrálva szerette volna előadatni, csakhogy a weimariak koncertjén nem a Liszt által kijelölt Bonaventura Genelli, hanem William Blake illusztrációit használták fel, a szerzői intenciók tiszteletéről tehát nagyjából ennyit. A 21. századi közönség számára a 19. századi látványvilág legjobb pillanataiban is legfeljebb semleges hatású, inkább elvett a mű fényéből, mintsem hozzáadott volna ahhoz bármit. Még érthetetlenebb azonban, hogy a hasonló dizájntervekkel nem körített Sardanapalót minek kellett asszír műemlékek illusztrációival ellátni, ráadásul olyan teljesen inkoherens válogatásban, hogy amikor Mirra rabsorsáról búsong, mögötte a kivetítőn egy ékírásos tábla díszeleg – infantilis gesztusként hatott ez az egyébként kimagasló értékű előadásban.
Időpont: 2023. október 22.; helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.