Ritkán fordul elő, hogy szólista alkatú, világklasszis vonósok alakítanának kvartettet: ők többnyire magányosan turnéznak, hogy nagyhírű zenekarok vendégeiként adjanak elő hegedű-, brácsa- vagy csellóversenyeket, sőt még szonátaestjeiken is megfigyelhető, hogy a zongorista inkább alárendelt kísérő, mint egyenrangú partner. A Schubert Kvartett elnevezésű vokális együttes négy tagja egyenként is világsztár, s közülük három művész, Christiane Oelze (szoprán), Birgit Remmert (alt), Markus Schäfer (tenor) már régóta a legnagyobb karmesterek – Harnoncourt, Chailly, Rattle, Thielemann és mások – opera- és oratóriumprodukcióiban hallható. Bár a negyedik tag, David Jerusalem (basszus) később kezdte pályáját, máris hasonló nagyságrendű művészek oldalán nyújt kiemelkedő teljesítményt. A négy énekes közül bármelyik külön-külön is alkalmas volna arra, hogy a világ legfényesebb koncerttermében tegye széppé a közönség estéjét, együtt azonban új minőséget képviselnek.

Christiane Oelze

Kiváló zongoraművész partnere, az ihletetten és ihletet adón játszó Eric Schneider társaságában a Schubert Kvartett névadója dalaiból és társas énekeiből szerkesztett esttel lépett a Zeneakadémia nagytermében a Tavaszi Fesztivál közönsége elé. A műsor szellemesen, változatosan és mély értelműen idézte meg az egykori Schubertiadék – Schubert és baráti köre zenés összejövetelei – légkörét. Első olvasásra furcsálltam, hogy bár négyest hallgatunk, a műsor nem csupa vokális kvartettet sorakoztat fel, hanem váltogatja a szóló dalt a duettel, tercettel és kvartettel – vagyis a kínálatban egy hang, két hang, három hang és négy hang egyaránt szerepel. Papíron olvasva a koncepciót, azt hittem, nincs egyébről szó, mint arról, hogy a sztárok nem hajlandók kizárólag kvartettként fellépni, mindenkinek legalább egyszer szólószámban is tündökölnie kell, és ha már ilyenek adódnak, hát legyenek duók és tercettek is. Meghallgatva azonban az összeállítást, világossá vált, hogy másról van szó: egy olyan tudatos elképzelésről, amely a műfajok változatosságával a Schubertiadék kötetlenségét kívánja reprodukálni.

A műsorszerkesztés okossága abban is megnyilvánult, ahogyan a program jótékony egyensúlyt teremtve váltogatta az ismertet a kevésbé ismerttel vagy egyenesen a ritkasággal. Hallhattuk az Auf der Bruck című dalt (A Bruck csúcsán, D. 853), a Gretchen am Spinnradét (Margit a rokkánál, D. 118) vagy a Der Tod und das Mädchent (A Halál és a lányka, D. 531 – a dal ezúttal duettként csendült fel) a schuberti életmű leglátogatottabb szegletéből. De elhangzottak olyan ritkaságok is, mint két betétdal Wilhelm von Schütz (1776–1847) Lacrimas című színjátékához (Delphine, D. 857/1; Florio, D. 857/2) vagy épp a fergeteges humorával Mozartot is lepipáló Der Hochzeitsbraten (Az esküvői pecsenye, D. 930) tercett, amelynek megszólaltatásakor Oelze, Schäfer és Jerusalem igazi színpadi jelenetet adhatott elő, fergetegesen komédiázva.

A gondolkodásmód igényességét mi sem jelzi érzékletesebben, mint az, hogy más hasonló estek koncepciójával ellentétben ezúttal nem az történt, hogy a négy művész előbb „letudta” a fennkölt-komoly hangvételt, majd a második részt a felszabadult vidámságnak szentelte. Itt és most minden éppen fordítva történt. Christiane Oelze és művésztársai az első rész tematikus összeállításában következetesen az öröm, a tánc, a társas együttlét – ahogy az egyik dal címe fogalmaz: Licht und Liebe – fény és szerelem – gondolatköre előtt hódoltak, a másodikban azonban, ugyanolyan tematikus következetességgel mindvégig kitartottak a komolyság, a súly, az emelkedettség mellett, a szünet utáni részt a Gott im Ungewitter (Isten a viharban, D. 985) című kvartettel kezdve. S magát a teljes koncertet is ebben a szellemben fejezték be, a Gebet (Ima, D. 815) című négyes hangjaival.

Birgit Remmert