Egy zenekritika ritkán foglalkozik a zenekarok történetével, de a drezdai székhelyű Sächsische Staatskapelle esetében illő kivételt tennünk. Ugyanis Európa legrégebbi zenekaráról van szó, amit 1548-ban alapított Szász Móric választófejedelem, és az eltelt 476 évben nemcsak fennmaradása és kontinuitása határos a csodával – különösen Magyarországról nézve: csak játsszunk el a gondolattal, hogy 1548-ban Magyarországon alapítanak egy zenekart… –, hanem az is, hogy hihetetlen zenetörténeti jelentőségű nevek fordultak meg a karmesteri pulpitusán. Heinrich Schütz, Carl Maria von Weber, Richard Wagner – a 20. századbeli karmesteróriások neveit nem is sorolom, elég az, hogy Reiner Frigyes itt alapozta meg nemzetközi karrierjét, és különleges kapcsolat fűzte a zenekarhoz Richard Strausst is: kilenc operájának volt Drezdában az ősbemutatója (például a Rózsalovagé is).
Február közepén Bach-, Mozart-, Mendelssohn-műsort hallhattunk a bécsi hangversenyen, és ismerve Schiff András műsorválasztási stratégiáit, most is sejthettünk szellemi kapcsolatokat a darabok-szerzők között. (Hogy ez mennyire így van, arról a Revizornak adott interjúból értesülhetnek olvasóink – a szerk. megj.)
Bach 5. Brandenburgi versenye a zenetörténet első de facto zongoraversenye, amelyben a billentyűs hangszer (eredetileg a csembaló) látványos, virtuóz kadenciájával kilép a continuó-szerep árnyékából. Schiff saját vörösesbarna Bösendorfer zongoráján játszva társult a fuvolával, hegedűvel kiegészülő szólistacsoporthoz, amiben nincsen semmi rendkívüli, akkor sem, ha újabban a művész sokkal többet játszik korhű hangszereken, ráadásul nem csak Bachot (mint legutóbbi klavikord-felvétele mutatja), hanem 19. századi kedvenceit, Schubertet, Brahmsot is.
Schiff András
A Konzerthaus-beli hangversenyen nem is ezzel lehetett baja a hallgatónak, hanem a hangzás arányaival. A szólisták és a vonószenekar ugyan szépen, kulturáltan játszott, de a szólamok linearitása, az imitációs belépések strukturáltsága, rajzossága teljességgel hiányzott. Paradox módon a zongora szólórészei és remekül megvalósított kadenciája voltak a Brandenburgi verseny leginkább élvezhető momentumai. Elsősorban persze a fuvola hangját hiányoltuk – túlzás nélkül állíthatjuk, bármily érthetetlen, a modern hangszeren játszó, máskor kiváló Sabine Kittel, a Staatskapelle szólófuvolása semmi hallhatót nem nyújtott, akkor sem, ha Schiff, a hegedűszólót játszó Matthias Wollong koncertmester és a teljes együttes láthatólag visszafogták magukat a fuvolaszóló megszólalásai alatt.
Mozartot játszani Bécsben, mi lehet ennél csodálatosabb? Ez sugárzott zenekar és szólista, zenekar és karmester emlékezetes produkciójából, a K. 488-as A-dúr zongoraversenyből. Kiváló tempók, éppen jó lendület, Mozart-operákon edzett vonós kantilénák, puha indítások, lágyan alászálló fúvósszólók, a hangszercsoportok közötti csodás dialógusok. A zenekar ugyan a Brandenburgihoz hasonlóan egymásba simuló, kevéssé artikulált módon játszott, de kit érdekel? Különösen, hogy megint a zongora megszólalásai vitték a prímet. Schiff szinte attacca intette be a tételeket – ezt tette Bachnál is –, így a tételek között előszeretettel köhögő közönség „hoppon maradt”, és a darab érzelmi feszültsége folyamatos crescendót írhatott le.
Ugyanez a folyamatosan fenntartott figyelem és színpompás feszültség áradt a Mendelssohn-műből: az „Olasz”-szimfóniát is szintén gyakorlatilag attacca (mellesleg kotta nélkül) dirigálta a művész.
Valahogy úgy éreztük, itt aztán minden tökéletesen a helyére került, a rajzos szólamok, a pregnáns indítások, a kiváló tempók, a virtuóz fúvósszólamok – a második tétel körmenetét még soha nem hallottam ilyen gyors tempóban, és mégis meggyőzően.
Schiff úr zongorázott, Schiff úr vezényelt, majd mindkét minőségében ráadással köszönte meg a nem tágító közönség lelkes tapsát: Bach Olasz koncertjének fergeteges első tételével, majd a hangverseny végén – hiszen ez is egy „bolond nap” vége volt… – a Figaro házassága nyitányával búcsúzott.