A cím persze csalóka, szó sincs megszelídítésről, talán nincs is erre szükség. Bartók zenéje eleve jól mutat jazzbe öltöztetve, az pedig már korunk sajátossága, hogy a zenetörténet különböző korszakai mintha egyszerre léteznének benne. Ez bármennyire is kuszának tűnik, általa a korszakok és műfajok közti kapcsolati háló sokkal tisztábban mutatkozik meg, ami megkönnyíti a befogadást. A magyar jazz karakterének egyik legmarkánsabb vonása ráadásul, hogy ahhoz a közép-európai népdalkincshez nyúl, azt integrálja a jazzbe, ami Bartók zenei világának is az egyik leglényegesebb forrása volt. Bartók zenéje nehéz. Hallgatónak és zenésznek egyaránt, de olyan forrásból táplálkozik, aminek a megtalálásához sokszor elég magunkba nézni. Ez a koncerten is kiderült.
Sárik Péter zenekarának küldetése van: az egymástól gyakran nehezen belátható távolságban létező zenei világok és a hallgató közelítése, a manapság egyébként egyre kevésbé releváns elitista falak, ha nem is lebontása, de legalább áttetszővé tétele egy időre. A korábbi lemezeiken játszottak Beethovent, a Falusi Mariann-nal készült Jazzkívánságműsor magyarul című albumon pedig popdalokat, és itt mindjárt eszünkbe juthat Brad Mehldau, a Sárik Péter Trió azonban jóval messzebbre ment a Radioheadnél, helyenként kifejezetten merész dalokat emeltek be a repertoárba, a közönség által kért dalokból válogatva, ahogy ezt az album címe is mutatja. Bartók zenéje másképp merész választás, viszont működik. A zenekar már két albumot is felvett Bartók műveiből, emellett, a Dohnányi vonóskarával kiegészülve, Cser Krisztián és Miksch Adrienn szereplésével elkészítették A kékszakállú Herceg Vára jazz-feldolgozását.
Az 2018-as első részt követő, minden fakszni nélkül, simán Bartók X2 címet viselő lemez bemutatójának otthont adó Óbudai Társaskör Till Ottó-terme elsőre ijesztőnek tűnt, akusztikailag vékony jégnek. A hátsó sorból viszont semmi gond nem volt a hangzással, minden szépen hallható volt, elég hamar kiderült, hogy a sűrű részeknél sem kell hangzavartól félni, az első sorokból azonban a szünet után néhányan visszamenekültek a hangerő elől, bár sok hely nem maradt nekik. Gyakorlatilag csurig telt a terem.
A sorrendet igyekeztek úgy kialakítani, hogy a karcosabb, kihívást jelentő darabok között mindig legyenek emészthetőbb, szebb dalok is, de a nézőtérről ezek a kontrasztok csak kevéssé voltak nyilvánvalóak. A Mikrokozmosz darabjai (Perpetuum Mobile, Ostinato) ugyanolyan fogósak voltak, mint bármi más, ami elhangzott az estén. A közönség pedig végig tudott kapcsolódni a zenéhez, amihez persze hozzájárult a zenekar elképesztő rutinja és a zenekarvezető közvetlensége is. Trió felállásban, kis túlzással, könnyebb játszani, mint alibizni, Gálfi Attila és Fonay Tibor azonban semmit nem akartak megúszni. Önmagában nem meglepő, ha egy jazzdoboshoz metronómot lehet igazítani, Gálfi hajlamos érdekes helyekre tenni a hangsúlyokat, pillanatokra kitűnni a zenéből. Fonay Tibornak talán jobban áll a nagybőgő, mint a basszusgitár, de ez nem egy megfellebbezhetetlen ítélet. A harmóniái helyenként mintha eltávolodtak volna a jazztől, kifejezetten egzotikus árnyalatokat emelve a zenébe, számomra az est fénypontja volt a játéka. Sárik Péter billentése hol könnyed, másutt kifejezetten harapós, a szólóiban meg sem próbálta túlelemezni a darabokat, azzal sem kellett foglalkozni, hogy épp Oscar Peterson hatását halljuk-e, elképesztő svunggal játszott végig.
Sárik Péter
Ami a műfajokat illeti, nem történt határsértés a koncerten, mindvégig jazzt hallottunk, bár közönségénekeltetéssel korábban ebben a műfajban nem találkoztam, de nem is volt szó hagyományos értelemben vett énekeltetésről, a közönség egyszerűen megérezte, hogy be kell szállnia a Csillagok, csillagok előadásába. A stúdiólemezhez képest szebben kifejtették a darabokat, a dinamika pedig élőben mindig máshogy érvényesül, a finomságok helyett sokszor a zene kevésbé könyörületes aspektusai kerülnek elő, de ennek így kell lennie. Ami igazán fontos, hogy sikerült Bartók zenéjét úgy átültetni a jazzbe, hogy az egyik oldalról sem hallatszott idegennek, miközben a zenészek nem spóroltak ki semmit, nem tették könnyedebbé a darabokat, hanem áthelyezték őket egy másfajta zenei keretbe, ahol olyan rétegeik tudtak érvényesülni, amik másképpen lehet, hogy rejtve maradtak volna. A koncepció a gyakorlatban is működik.
A Sárik Péter Trióval kapcsolatban gyakori megjegyzés, hogy könnyen emészthető jazzt játszanak, de szerintem sokkal inkább igaz, hogy a jazzt nem tartják nehezen emészthető műfajnak, ráadásul a birtokukban vannak azok a képességek, amiknek a segítségével ezt a közönség számára is átélhetővé tudják tenni. Nem baj, ha vannak olyan koncertek, ahol elég hátradőlni.