Ám mindezt azzal a finom csavarral, hogy a kamaraegyüttest az első részben inkább individuális hangszerekből álló együttesként, a másodikban viszont miniatürizált nagyzenekarként kellett hallgatnunk. A műsoron Serei Zsolt „…stets blickend in die Höh’” című kompozíciója, majd pedig Mahler “Das Lied von der Erde/Dal a Földről” című ciklusa szerepelt az UMZE Kamaraegyüttes előadásában, Gémesi Géza vezényletével.

Serei Zsolt

Serei már korábban feltűnést keltő művét ezúttal először hallhatta a közönség új változatban. A darab másfél szólóhangszerre és kamaraegyüttesre íródott. A “hivatalos” szólóhangszer az angolkürt, amelyen Horváth Béla játszott egészen kiválóan, a versenymű-szólista helyéről, a karmester mellől. A “fél” pedig a műben ugyancsak szolisztikus szerephez juttatott, de az együttesen belül helyet foglaló trombita, amelyet Komlóssy Gábor szólaltatott meg. A darab megszületése már csak a szegényesnek mondható angolkürt-szólórepertoár bővítése okán is örvendetes, de Serei műve ennél sokkal többet nyújt. Ha nem volna képzavar, elborulásai ellenére napfényes zenének nevezhetnénk, ezt azonban mégsem tesszük, mert – mint egy korábbi méltatójától tudjuk – ihletője egy napfogyatkozásról készült fénykép volt. Ez egybevág viszont a címként szolgáló Goethe-idézettel

UMZE Kamaraegyüttes

Tehát fogalmazzunk másképp: a nagy gonddal és művészettel hangszerelt darab alapjában derűs kompozíció, amely szebbnél szebb hangzásokat csal ki az előadó-együttesből. Kezdete keleties, tündéri zene, pentaton beütéssel, amely folyondárszerűen kúszik előre, s lassan el is komorul, később azonban visszafényesedik, majd az ütők a zongorával – idővel a basszusklarinét által is megtámogatva – varázslatos űr-köd-zenét játszanak. S ha ez a kozmikus közjáték Bartók Zenéjének lassú tételét juttatja eszünkbe, akkor a visszatérő tutti nyugodt, súlyos, de mégis puha léptekként ható akkordsora Szőllősy harangütéseit idézi fel emlékezetünkben a III. Concerto végéről. S szép, nemkülönben tiszta és magabiztos volt az előadás is, a szólistákon túl minden játékos és a karmester érdeméből.

Gémesi Géza

Mahler kései, hattételes remekét, melynek tételeit felváltva énekli tenor, illetve alt (vagy bariton) szólista, Arnold Schoenberg (illetve akkor még Schönberg) zenei magánkoncert-sorozata számára tervezte átírni kamaraegyüttesre. A gondolat tulajdonképpen istenkísértés, hiszen a Schoenberg által rajongásig tisztelt Mahlernek ez az egyik legnagyszerűbb, legkifinomultabb zenekari partitúrája. Ezért vagy sem, Schoenberg kézirata a 21. oldalon megszakad, s bár tanítványa, Webern befejezte az átiratot, annak hollétét nem ismerjük. Az átiratot így csak Rainer Riehn jóval későbbi verziójában lehet előadni, és ezt választotta Gémesi Géza a fesztivál záródarabjául. Ilyeténképpen a hallgató nagyrészt egy Mahler–Riehn darabbal találkozik, amelynek csak a hangszer-összeállítása és talán alapvető redukciós elvei származnak Schoenbergtől.

Mérey Anna

Sajnos, a templom általában oly kedvező akusztikája itt nem bizonyult megfelelőnek. A hangszeregyüttesnek nagyobb zengésidőre és a hallgatótól való jóval nagyobb távolságra lett volna szüksége ahhoz, hogy a zenekar szerepét helyettesíteni tudó, sokszínű, mégis kompakt hangzó egységgé álljon össze. Hasonló probléma lépett fel az egyik énekszólistával, a különben szépen, kontrolláltan és érzéssel éneklő Pataki Potyók Dániellel kapcsolatban. Az ő hangja egyszerűen nagyobb, operaház vagy koncertszála méretű terembe való, szépsége mellett átütő erejű hang, amely olykor egyszerűen mindent túlharsogott. Hogy azonban mindez végeredményben mégis feledhető tökéletlenségként maradt meg emlékezetünkben, arról az előadás súlya, komolysága, az előadók kitűnősége és koncentrált, felelős zenélése gondoskodott. Említsük elsőként a hangszeregyüttes tagjait, közülük is a szólóit is gyönyörűen játszó koncertmestert, Mérey Annát és az oboistaként is ragyogó Horváth Bélát. Az est királynője volt Csordás Klára, akinek elmélyült, ihletett és szárnyaló éneklése különösen az utolsó tételben volt felejthetetlen, s törte szét a szűkös teret határoló falakat.

Akire azonban a legtöbb súly hárult, aki létrehozta ezt a részleteiben is csiszolt, hallatlanul nagy lélegzetű és szuggesztív előadást, aki ha kellett, robbant, és ha kellett, simogatott, de mindent biztosan tartott kezében, az Gémesi Géza volt. Ugyanezt a darabot szívesen hallanám egyszer vele, velük eredeti méretben is.