Az egész könyvet lehetne annyiban hagyni, csak úgy, mint a reinkarnálódott Akadémiai Kiadó megannyi populáris, tudománynépszerűsítő kiadványát „az elme kerekei” sorozatból, de a paranormalitás kultusza olyan (folyamatosan erősödő) kortünet, hogy a téma kíváncsivá tett. Nem mondom, hogy a kötet végig lebilincselt, az első fele azonban kimondottan érdekes, mert az esetleírások között igencsak találó definíciókra lehet bukkanni az emberi természet önbecsapásának működési elveiről.
A szerző, Richard Wiseman (pszichológus, egyetemi oktató) egyébként jó fej, valaha hivatásos bűvész volt, s így, az összes trükkök tudójaként elszánt szkeptikus, s ugyanezt állítja a világ nagy mágusairól. (Jó hír.) Nem véletlen hát, hogy kutatási területének a természetfeletti csodákat megtapasztaló emberek magatartásának vizsgálatát választotta, s több évtizedes kutatómunkája során maga is aktív részvételt vállalt az effajta folyamatokban.
Lelke rajta, hogy éjszakákat töltött szellemjártának kikiáltott házakban, asztaltáncoltatásokon, s további tetemes időt fordított egyéb képtelenségek vizsgálatára, az ember nem győz csodálkozni, hogy tudományos kísérlet örve alatt mennyi időt el lehet pocsékolni. Például annak a kutyának a megfigyelésével és lefilmezésével, amelyik előre megérezte gazdája hazaérkezését (amire Csányi Vilmosnak valószínűleg komplett és okolt válaszai vannak, csak ezt nem tudja a szerző).
Sok és sokféle eset leírása követi egymást például testen kívüli élményekről, halottakkal társalgókról, és pláne egy beszélő mongúzról (amelyik állítólag évekig aktívkodott egy család otthonában, de senki sem látta), közben egyre jobban belefáradunk a példatárba, s már csak legyintünk, amikor kiderül, hogy a szellemhangokat spárgáról lógatott, falhoz ütődő almák adták.
D. úr esete azonban kifejezetten üdítő élmény. Ő egyszer csak bejelentkezett a szerzőnél azzal, hogy mint látó, bepillantást enged a módszerébe. Az egyetemen lebonyolított kísérlet során önkéntesek járultak D. úr elé, aki megmondta a tutit, az alanyok pedig hallatlan elégedettséggel távoztak. Ehhez egyébként nem kellett más, mint egy kéz a másik kézbe, meg egy pakli tarot kártya. Na jó, némi plusz tudás az emberi természetről, úgy kétségkívül könnyebb.
Márpedig D. úrnak volt ilyen. Először is hízelgéssel kezdte. Ki ne tetszelegne az önzetlen, segítőkész, határozott, jó humorú, nagy képzelőerejű, kreatív személyiség szerepében? Ezután jöttek a kétértelmű állítások: „többnyire erősnek tűnsz, de lelked mélyén tartasz attól….” – tök mindegy, hogy mitől, valamelyik alternatíva általában bejön, jelzi a rebbenő szempilla, a kézfogás ereje, a piruló orca, szóval forró nyom, mehetünk tovább, ha mégsem, akkor ejtjük ezt a vonalat. A következő fokozat a homályos megjegyzések eleresztése: „valamiféle nagy változást érzek”, esetleg „tisztulást”, de még jobb az, hogy: „úgy látom, a kör bezárul, mond ez önnek valamit?”
Ragyogó technika, nem nehéz művelni, ráadásul az alkalmazása elsöprő eredményre vezet. Nem csak személyenként, de tömegesen. Hiszen „ezt a hatást a politikusok is jól ismerik, és gyakran állnak ki homályos, kétértelmű, vagy egyenesen ellentmondó állításokkal a publikum elé abban a biztos tudatban, hogy a szavazóik úgyis azt fogják hallani, amit szeretnének.” Ismerős? Pedig angol szerző írta, nem ebben az országban.
Szóval van itt tanulság (annak ellenére, hogy néha, a leleplező bizonyítékok előállításánál rezeg a léc), de tény, hogy jóval kevesebb kettőszáznegyven oldalnál, ám az ilyesfajta lényeglátó, megvilágosító mondatokért a többit is lenyeljük.
Wiseman remekül bánik az olvasóval (bűvésznek sem lehetett utolsó), folyamatosan kérdezi és dolgoztatja, feladatokat ad, aztán számon kéri. Nem árt egy okostelefon vagy egy számítógép a közelben, mivel felvételeket és interjúkat is ajánl megtekintésre, s ha mindennek dacára mégis úgy éreznénk, hogy kihull a könyv a kezünkből, várjuk meg a következő (különlegesnek vélt egyéniségünkre kijózanítóan ható, vagy a politikusi retorikára vonatkozó) pszichológiai bölcsességet, mert az mindig idejében menti meg a kötetet.