Poós Zoltán gyakorlott emlékező. 2001-es Szivárvány Áruház című sikeres retrókönyve még csak könnyed visszatekintés volt a 70-es, 80-as évek Magyarországának jellegzetes tárgyaira. A kései szocializmus formái azóta kultdarabokká fejlődtek, Poós pedig egyre komolyabban vette a nosztalgiázást. 2003-ban Szivárvány Nagyáruházzá fejlesztette régi időket felidéző vegyesboltját, újabban pedig módszeresen felépített és posztszocialista termékekkel megtöltött retróplázát épített, Állami Áruházzá bővítve a kezdeti szatócskönyvecskét.
Poós könyve afféle offline blog. Rövid, egy-egy képpel illusztrált, különálló bejegyzések sorjáznak egymás után, amelyeket bármilyen ütemben, bármilyen sorrendben olvasgathatunk. A könyvecskét forgatva szabadon szörfözhetünk a hetvenes-nyolcvanas évek tárgykultúrájában, nem köti semmiféle történet a kötetlen lapozgatást. Persze nem lenne hiteles a nosztalgiázás, ha a tárgyak nem idéznének fel lépten-nyomon valami személyes emléket, amelyből mégis kirajzolódnak emlékező főhősünk gyermeki énjének, a kis Józsikának mindennapjai.
Emlékezni főleg olyan dolgokra jó, amelyekről mindenki tudja, hogy mik azok, sőt saját emlékei is vannak a témával kapcsolatban. Ki ne emlékezne a Sokol rádióra, a Trapper farmerra, a Donald rágóra, vagy a vetkőzőnős tollra? Természetesen mindenki. A különös ebben csak az, hogy ezekre a tárgyakra még az is emlékszik, aki egyébként nem emlékezhetne rájuk, hiszen nem is élt még akkor, amikor a Wartburgba Sokol rádiót applikáló apukák mellett Traubit szürcsölő gyerekek próbálták kitépni egymás kezéből a Moncsicsit. Hiába, a kutyás persely, a felcsatolható, piros görkori, a Fecske cigaretta meg a Limo italpor túlnőtték saját kvalitásaikat. Bár annak idején erre senki nem számított (sőt inkább az ellenkezőjében reménykedett), a 70-es, 80-as évek hétköznapi termékei túlélték saját jelen idejüket. Olyannyira, hogy a kisboltok polcain újra ott lapulnak a Kojak nyalókák, téli fagyik és Limo porok, hogy az új generáció is érezhesse, milyen felülmúlhatatlan volt a kései szocializmus íze.
Na persze nem ilyen. Hiszen ma már a Kojak nyalókán is étebb a bevonó, a télifagyiban sem ropog olyan ellenállhatatlanul a fel nem oldódott cukor és a Limo műanyag palackocskáját sem lehet olyan tökéletesen áthatolhatatlanná rágni, mint rég. És már a Meggy Márka sem a régi! A múlt jelenbe fikcionált emléktárgyai ezek, a gyökér nélküli nosztalgia megnyilvánulásai. Hamis emlék a belvárosi vásárban vagy a retróboltban több ezer forintért vesztegetett kutyás persely és a precízen megépített trabant kisautó is.
Ugyanakkor valótlanság lenne azt állítani, hogy Poós Zoltán csupán meglovagolja napjaink retrótrendjét. Könyve nem egy vasfüggönyön túli, kurta farkú malacos, szocialista mézeskalács tájat tár elénk. Poós emlékezése az ízlésesség határán belül marad, nem kacsintgat az ecseri piac szocialista érdemrendeket árusító standjaival. Helyette saját gyerekkorát veszi górcső alá, és mintegy lomtalanítva gyerekkori emlékeit, akkurátusan számba veszi a múlt tárgyi dokumentumait.
A könyv egyik előnye a tárgyszerűség. A könyv szabadon lapozgatható, de ha valakinek mégis sorrendben lenne kedve haladni, észreveheti a logikus felépítést. Megfontolt, apró léptekkel haladunk a kisgyerekkortól a kamaszkorig, a tűzköves űrpisztolytól a spirálfüzet lapján megtervezett zenekari logóig. Végig érezhető, hogy Poós semmit sem akar kihagyni. Ha üdítő, hát essen szó a Et-Űd-től a Sztár italig mindenről, ne csak a ma is evidens Meggy Márkáról és Traubiról. Ugyanígy sorjáznak a cigaretták, édességek, elektrotechnikai ketyerék, és minden, mi szem-szájnak ingere lehetett a harminc-negyven évvel ezelőtti Magyarországon.
A könyvet precíz tárgyilagossága mellett személyes hangvétel is jellemzi. Poós korábbi emlékezéseiben nem, vagy csak ritkán jelent meg maga a főhős, vagyis a múlton merengő személy. Az Állami Áruházban igen nagy szerepet kap Józsika, a tárgyak egykori használója, élvezője, elszenvedője. Józsika eleinte disszonánsnak hat, inkább zavarja, semmint segíti a felidézést. Később azonban hozzászokunk, sőt, úgy a húsvéti kölni táján meg is szerethetjük a tárgyak közt, tárgyakkal cseperedő fiúcskát.
A kölni bemutatása ugyanis teljes húsvéti életképpé burjánzik, közte a sonkaszagú tévével, a hetedikes jó csajjal, aki randibugyit viselt és még a futóversenyt is megnyerte Kovácsházán; megtudjuk, hogy az ünneplő melegítő piros színű és Puma, és azt is, hogy húsvétkor úgy noszogatnak: fogyasszál. Habár kölniről nem sok szó esik, de az impressziók mentén mégis felrémlik a hajakra löttyintett, kimoshatatlan szagú, sárga lé emléke.
Az utolsó, Spirál füzetbe rajzolt zenekari logó bejegyzés már nem is terméket, hanem vegytiszta életérzést sugároz. A battonyai punk rock banda az egyes számú általános iskola szeméttárolója mögött alakult meg, négy szabad lélekből és tömény fílingből állt. Ismerős? Persze, láttunk már Csinibabát, Moszkva teret, még ha saját garázszenekarral nem is büszkélkedhettünk soha. Hogy ennek ellenére működik-e Poós emlékezése? Nos, igen. Valószínűleg azért, mert emlékezni olyan hősi műfaj, amit sosem lehet megunni – csak jól kell bánni a memóriával.