Még akkor is, ha az evangélikus templom nem látszik az utca felől; s akkor is, ha a zsinagóga immár elsősorban hangversenyterem, kiállítóterem és zeneiskola, hiszen a hitközség is megvan és itt működik. Ez az adottság sajátos történelmi okokra vezethető vissza: öt egyházból három úgy került ide, Győr-Újvárosba, hogy a falakon belül nem volt maradása, vagy éppen be sem engedték; a két legbevettebb egyház később, a város növekedésével vetette meg itt a lábát.
 Canticum Novum |
A Karzat Alapítvány, név szerint elsősorban Borsa Kata és Pál Kálmán, gondolt egyet, és összehívta az öt egyházközség vezetőjét (no meg a zsinagógát kezelő egyetem képviselőjét). Felvetették nekik az Öt Templom Fesztivál alapgondolatát: egy olyan ötnapos fesztiválét, amely napról napra más templomba költözve mutatja be nem csupán egy városrész jellegét (a szóban forgó Kossuth Lajos utca a városrész főutcája), műemléki értékeit és vallási-kulturális sokszínűségét, hanem kifejezetten számít a gyülekezetek és a hitközség hozzájárulására a fesztivál arculatának kidolgozásában. Szerencsére az egyházak, illetve a templomok pásztorai nem politikusok, ezért nemcsak egytől egyig eleget tettek a meghívásnak, de békességben és jó szívvel együtt is munkálkodtak és azóta is munkálkodnak az idén már harmadszor megrendezett fesztivál létrehozásán. Ha a Karzat Alapítvány csak ennyit tudott volna elérni, már akkor is sokat tett volna Győrért és a magyar kultúráért. De a fesztivál legalább olyan izgalmas, mint az alapötlet.
A szeptember 18-22. között zajló Öt Templom Fesztivál helyszíne az öt egymást követő napon a Zsinagóga, a katolikus templom, az evangélikus Öregtemplom, a görög katolikus (vagy mindközönségesen Rác) templom, illetve a református templom. Ehelyütt a fesztiválnak a katolikus templomban megrendezett második napjáról számolok be.
A műsorfüzet hat programot hirdetett délután 3 órától, köztük egy városnéző sétát és egy bábos produkciót, amely – kivételképpen – a református templomban lett volna, ámde sajnos elmaradt.
 Estefania Perdomo |
A többi három program közül egy előadás és három, élesen elütő színvonalú hangverseny volt. Az előadást Heidl György pécsi eszmetörténész tartotta a pécsi Péter és Pál sírkamra festményeinek ikonográfiájáról. A hallatlanul izgalmas eszmefuttatás a rendkívül rossz állapotban és hiányosan fennmaradt freskók által felvetett kérdésekről derítette ki, hogy a legtartalmasabb válaszokat a művészet- és egyháztörténet, a történettudomány és – igen! – a botanika ismereteinek és módszereinek kombinálásával adhatjuk rájuk. Szinte nemzeti büszkeség dagasztotta keblünket, amikor kiderült: nagyon úgy néz ki a dolog, hogy a festő azért nem a Károli és Babits óta megszokott tököt ábrázolta a Jónásnak árnyat adó (majd az isteni didaxis kedvéért elszáradt) növényként, mert a távoli, határszéli Pannóniába pár év alatt eljutott a híre Szent Jeromos ezzel kapcsolatos eltérő véleményének. Régi szép idők…
Az első programpont a Liszt Ferenc Zeneiskola Kamarakórusának hangversenye volt, egy abszolút lokális esemény, amelyről itt essék csak annyi szó, hogy a zongorakísérő, Gosztola Tünde koncentráltan és gyönyörű hangon zenélt.
A Szegedi Tudományegyetem Canticum Novum kórusának (karvezető: Kovács Gábor) ½ 6-kor kezdődő hangversenye az első pillanatban professzionális előadás reményét keltette, ugyanis a vezénylő Kovács Gáborral együtt csupán tíz énekes vonult a szentélybe. Ez az egyébként rokonszenves együttes azonban elakadt valahol a két fogalom határán: kórusnak túlságosan kicsik, törékenyek és hangilag erőtlenek; teljes értékű énekegyüttesnek – annak ellenére, hogy volt olyan darab, amelyet szolisztikus felállásban adtak elő – pedig nemcsak azért nem tekinthetők, mert a tagok hangi adottságai, képzettsége ehhez nem elegendők, hanem azért sem, mert a tagok nem is azzal a szólista-magatartással formálják meg szólamukat. Azáltal egyébként, hogy ezt a kicsiny együttest Kovács Gábor (éneklés közben) mindvégig hagyományos mozdulatokkal vezényli, mintegy el is zárja az utat az elől, hogy énekesei kimerészkedjenek a biztonságos kórusénekesi attitűdből.
 Le tendre Amour |
½ 8-kor azután bekövetkezett a csoda, vagy legalábbis a kinyilatkoztatás: ekkor kezdődött a barcelonai központú, de erősen nemzetközi összetételű Le tendre amour együttes hangversenye. Legnagyobb elismerés a rendezőknek azért, hogy ezt a Magyarországon teljesen ismeretlen, abszolút világszínvonalú fiatal régi hangszeres együttest megtalálták és meghívták fesztiváljukra. A formáció ráadásul nem csupán zenei kvalitásaival, hanem (legalábbis ezen a koncerten) a repertoárjával is telitalálatnak bizonyult. A hangverseny ugyanis a (részben Hollandiában élő) szefárd zsidóság XVI–XVIII. századi héber nyelvű egyházi zenéjéből adott ízelítőt. A szerzők közül a három legnevezetesebb a nem zsidó műkedvelő velencei arisztokrata, Benedetto Marcello, a Bécsben született, de Modenában élt Cristiano Giuseppe Lidarti és a Spinozához hasonlóan portugál származású amszterdami Abraham Casseres. Marcellónak főműve, a barokk vokális zene egyik legfontosabb korpuszát képező 50 zsoltára tartalmazza héber szövegű liturgikus versek feldolgozását. Casserestől és Lidartitól kisebb darabok hangzottak fel, majd, a hangverseny második felében, Lidarti egy évtizede felfedezett (természetesen héber nyelvű) Eszter-oratóriumából adtak elő jó néhány tételt.
E ponton fel kell fednünk, hogy az együttes csembaló-gordonka continuóból, továbbá hegedűből, fuvolából és oboából állott; ehhez járult az előadást konferáló, a szent szövegeket felolvasó és néhányszor éneklő narrátor, és nem utolsósorban az énekes szólista, Estefanía Perdomo (szoprán). Lidarti oratóriumának részletei tehát átiratban szólaltak meg ezen a hangversenyen. Ez nem gátolta annak appercipiálását, hogy Lidarti elsőrangú zeneszerző volt, aki leginkább a Hassééhoz hasonlítható, késő barokk stílusú, rendkívül magabiztos és kifejező, nagyszerűen énekelhető zenét írt. Estefanía Perdomo egészen fiatal, de több mint érett: szenzációs énekes, aki mind koloratúr jellegű, tömör és lehengerlően szép hangjával, mind makulátlan tisztaságával és technikai biztonságával, mind pedig – és legfőképpen – zenei tartalmasságával, kifejezésének kimeríthetetlen gazdagságával valósággal lebilincselte a hallgatóságot. Az együttes hangszeres része ugyancsak szuggesztíven és magabiztosan muzsikált. Tette ezt nemcsak a vokális darabok kísérőjeként, hanem a pihenésképpen előadott néhány, főleg francia barokk hangszeres kompozícióban is. A legnagyobb súlyú kifogás, ami egyáltalán felmerülhetett, az amerikai oboista, Kathryn Elkin kis hangja volt; ám ezt a hangot ő is makulátlan tisztasággal és remek vonalérzékkel használta. A csellista, María Sánchez kitűnő volt, a hegedűs Adriana Alcaide, a francia fuvolista, Sébastien Perrin, és az együttest vezető csembalista, Esteban Mazer játéka meg egyenesen élményszámba ment. A hatalmas túlkínálat által meghatározott régi zenei piacra sokan csak úgy jutnak be, hogy saját kutatáson alapuló, senki által nem játszott repertoárt adnak elő. A Le tendre amour igen kevéssé ismert, ugyanakkor élő, magas színvonalú zenei anyagot mutatott be. Ezt azonban olyan színvonalon tette, amelyen bármilyen nagy zenét örömmel hallgatnánk tőlük.
Köszönet mindezért a fesztivál szerkesztőinek. Akiknek talán egyetlen, kicsiny részletre kellene jobban figyelniük: hogy világosan megkülönböztessék anyagaikban azt, ami helyi jelentőségű vagy nem professzionális produkció, attól, ami a fesztiváljukban – hál’ Istennek – a világszínvonalat képviseli.