Mondhatnánk: könnyű neki. Az ex-jugoszláv országok közelmúltja kiapadhatatlan forrás; hogy képzavarral éljek: tálcán kínálja a szőnyeg alá söpört problémákat. Valamennyi a múltfeldolgozás gyűjtőkategóriájába tartozik – erre valahogy kivált érzékeny az egész kelet-európai blokk, legtöbbje momentán negatíve, vagyis hagyjuk a francba az egészet.

Jelenetek az előadásból. Forrás: teszt.ro

Oliver Frljić eddigi életműve keményen feszül szembe ezzel a szemlélettel: a Turbo folk című előadás, amelyet 2008-ban mutattak be a rijekai Nemzeti színházban, még elsősorban az utódállamok népeinek zavaros útkeresését mutatta be, aztán a trilógia második része – Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját! – két évvel később a ljubljanai Nemzeti Színházban került színre, a harmadik pedig, amely a Gyávaság címet viselte, a Szabadkai Népszínház szerb társulatának produkciója volt. Kapott nagyokat a melldöngetős szerb nacionalizmus, az elegáns kívülállás, az öldökléseket – például a srebrenicai mészárlást – az emlékezetből kitörölni vágyó felejtés-agresszió; Frljić rendezői keze sosem kesztyűs. Harsány és teátrális jelenetekben következetes – és a nézőket sem békén hagyó – szókimondás jellemzi, „direktben” alkalmazza a valóság tabunak tekintett kellékeit, a nemzeti lobogókat, himnuszokat, de bírósági jegyzőkönyveket, vallomásokat, illetve a múltfeltárás részeként keletkezett dokumentumokat. (A gyávaság című előadás végén a színészek például a színpad elejére ülve tizenkét percig sorolták a srebrenicai vérengzés földerített áldozatainak nevét.)

A temesvári fesztiválra meghívott előadás, az Aleksandra Zec is valódi történet; verbatim színháznak csak azért nem nevezném, mert a dokumentumok közé fikciós jelenetek is illeszkednek. A forma átlátszó, akár az ablaküveg: egy asztal mögött ül a hat szereplő, apa, anya és a három gyerek. Egy szerb család. Amely persze nem oly régen még egyszerűen jugoszláv volt, a később horvát Zágrábban. A rijekai – horvát – nemzeti színház produkciója (ez is a provokáció része, nyilván) arról szól, hogy a háború idején öt horvát fegyveres, négy férfi és egy nő megöltek – menekülés közben agyonlőttek – egy szerb férfit, Mihajlo Zecet, majd elhurcolták a gyilkosság szemtanúit, a feleségét és Aleksandra nevű tizenkét éves kislányát, felvitték a hegyekbe, kivégezték és ott hagyták. Tettüket előbb beismerték, majd egy zűrzavaros bírósági procedúra végén enyhe büntetést kaptak, és később néhányat közülük kitüntettek a honvédő háborúban végzett tevékenységükért. Egyikükből később magasrangú „testőr” lett, másokat egyéb bűncselekményekért bebörtönöztek, megint mások elhagyták az országot. A család életben maradt két gyermekét 2004-ben másfélmillió kunával kárpótolták.

És ha Frljić nem csinál színházat ebből a történetből, akkor marad ott, ahol addig volt: egyetlen epizód a „történelem fintorának” nevezett megannyi különös, de a nagy sorsszövetbe belesimogatható fordulat közt.

Díszlet alig van – az asztal és a székek mögött egy földhányás –, és a szituáció is egyszerű: egy hétköznapi családi este, lefekvéshez készülődés, közben az ilyenkor szokásos dialógusok – fogmosás, bepakolás, stb. – mellé ugyanolyan ejtett, nyugodt tónusban előadott mondatok kúsznak be arról, hogy mi fog történni azon az éjszakán. A flashback ellentéte ez: elmondják a kislánynak, hogy hárman meghalnak, két gyerek túléli, és a részleteket mintegy érdeklődve firtató kérdésekre csupa tényközlő, higgadt válasz érkezik. „Meghalsz”, igen, „ők megmaradnak”, igen. „Moss fogat”, igen.

A brutális rész – vagyis maga a „tett” – nem a legbrutálisabb; Frljić alaposan átrendezi a hagyományos skálát. A kislányt betemetik a földkupac alá – nem, nem bábut, hanem a színészt, igen –, na, ez brutális, ez az „elkaparás”, „elföldelés”, ez a méltatlan eltüntetés, mert a gyalázat valahogy mindig együtt jár a gyalázással. De utána nyuszifüles kislányok – élő, igazi tizenkét évesek – kaparják ki őt a föld alól, hogy elbeszélgessenek a 2015-ben tizenkét évesek a huszonöt évvel ezelőtti tizenkét évessel. Gyors kérdezz-felelek ez, majdnem csupa horvát kislány, mi közük is lehetne ahhoz a régi történethez – hát nagyjából annyi, mint annak a régi kislánynak a mai kortársakhoz: tudni egymásról, tudni, hogy vannak és voltak, tudni, mi hogyan történt. És amikor az egyik kislány azt feleli a nemzetiségét firtató, ártatlannak hangzó kérdésre, hogy „szerb”, hát alig egy pillanatra torpan meg a nézői figyelem.