Az egész estének volt egy érezhető „zenén kívüli” bukéja: a Zeneakadémia csodás Nagytermében voltunk, Keller András ünnepi műsort vezényelt, amelynek már a műsorválasztása is garanciát jelentett a sikerre. Sőt a zajos sikerre – és valóban, az állva ünneplő közönség tapsa, ha akarjuk, kiállásként is értelmezhető volt. Persze eltervezettségről szó sincs, a műsor már májusban kész volt, hol voltak akkor még az októberi események?
Beethoven Egmont-nyitánya volt az első műsorszám (mi más?), a darab, amely a magyar fül számára szinte egybeforrott az 1956-os forradalom és szabadságharccal. Beethovennel egyetértve Keller nem a bukásra (Egmont gróf halálára), hanem a küzdelemnek és a szabadság eszméjének diadalára hegyezte ki a darabot, a kóda-rész hatalmas, lendületes crescendóban csendítette ki a művet. Ami nem újdonság: a vonósok míves játéka, a fúvósok remek szólói. Külön ki szeretném emelni a kürtök bécsi kürtökre emlékeztető hangzását – a kollégák nyilván nem bécsi kürtökön játszanak, de a rövid, harcias motívumok érces hangszíne pont ezt, a bécsi kürt hangideálját juttatta az eszembe, itt és most nagyon találóan.
A tempók… Keller András tempói. Már több ízben megtapasztaltam – talán már meg is írtam – mennyire lendületesek Keller tempói, mindig 1-2 fokozattal magasabbra vannak „bekötve”, mint amit adott darabnál megszokhattunk. Néha üdítően lendületesek, máskor csak éppen nem kényelmesek. Nagy koncentrációt igényelnek mindig, nem engedik meg a rutinszerű zenekari zenészi hozzáállást – ami jó –, ám időnként láthatóan egyensúlyoznak a lendület és a kaotikus „éppenhogymégegyüttvagyunk” keskeny mezsgyéjén. Viszont mindig… torkon ragadják a közönséget. Nem akarok fanyalogni, mert köztünk szólva: mely előadóművészi szándék lehet ennél fontosabb?
Nyikolaj Luganszkij (Fotók: Hrotkó Bálint; forrás: Concerto Budapest)
Nyikolaj Luganszkij igazi sztárzongorista, számos verseny, köztük a Csajkovszkij-verseny díjazottja, világutazó zongoraművész. A Concerto Budapest zenekarnál sem először vendégeskedik, legutóbb kedvenceit (interjújából tudjuk), Chopin két zongoraversenyét játszotta. Most Beethoven 4. zongoraversenyének, ennek a líraiságában is küzdelmes, romantikus, és talán legeredetibb hangú zongoraversenynek a szólistájaként hallottuk. Harmonikus saroktételek között a versenymű-irodalom legkülönlegesebb tétele hangzik fel: zord és egyre türelmetlenebb zenekari recitativók „kérdésére” felel a zongora szinte chopini ellágyulást hozó kantilénája. Megmagyarázhatatlan, zenetörténetileg megindokolhatatlan – és magyarázatra nem szoruló pillanatok. Luganszkij zongorajátékára nem sokáig keresem a jelzőket: elsőrangú művész, kifogástalan ízléssel, megejtő megoldásokkal, élményszerű. A ráadást kikövetelő közönségnek desszert is jutott: Mendelssohn op. 85-ös sorozatából a 4. Dal szöveg nélkül.
Az 5., e-moll szimfónia Csajkovszkij „sors-szimfóniája”, a tételekben Leitmotiv módjára visszatérő kopogó sorsmotívum „teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt”, írja a zeneszerző. Az egységes tragikus hang azonban távol áll a darabtól, négy tételének mindegyike gazdag, kaleidoszkóp-szerű muzsika, hatásos és most példaértékűen előadott fúvósszólókkal. Külön kiemelném a lassú tétel kürtszólóját, a zenekari kürtirodalom talán legszebb dallamát, amely megindító tökéletességgel szólalt meg. A Valse-tétel volt az, ahol Keller András korábban emlegetett lendületes tempóválasztásait már-már szélsőségesnek éreztem – hogy mennyire nem csak „érzés”, arra jó példa pár referencia-felvétel (Mravinszkij, Gergiev, Bicskov). Minden hang megszólalt ugyan, de például a zene eleganciája, suhanó kecsessége, a fúvósszólók és vonósok ritmus-játékai egyszerűen elsikkadtak a túlhajtott tempó miatt. Kár. De azután jött a finálé, a maga áradó, kirobbanó, szinte eksztatikus feszültségével. És ha azt gondolnánk, hogy mindezt már lehetetlen fokozni, nagyot tévedünk, mert ráadásként Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitánya következett.
Időpont: 2023. október 21.; helyszín: Zeneakadémia Nagyterme.