A szentek legendái és a musical műfaja között jóval kisebb a távolság, mint azt talán elsőre gondolnánk. Nemcsak a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a József bizonyíthatja ugyanis ékesen, hogy a szakrális alaptörténetek és a musicalszínpadok között létrejöhet a szinergia. Hanem éppígy az is meglehetősen nyilvánvaló, hogy egészen hasonló sablonokkal találkozhatunk e két közegben: kezdve mindjárt a végletes leegyszerűsítések, a fekete-fehér beállítások kultiválásán. A hős szemben áll a tömeggel, mindig vannak ádáz és engesztelhetetlen ellenfelei, s habár akadnak társak és megtérők is, a világ azért mégis csupán az utolsó vagy épp az utolsó utáni pillanatban méri fel a főalak áldozat voltát, heroizmusát és rendkívüliségét. Ez a szüzsé jószerint minden második szent legendájára és minden második – nem vígjátéki – musicalre ráillik.
Mégis nagy és kettős természetű kockázatot vállal az, aki egy szent történetét kívánja a musicalszínpadon előadatni. Hiszen jól felismerhetően fennáll a veszélye a tárgyhoz mérten méltatlan színvonalú feldolgozás blaszfémiájának csakúgy, mint a felemelt mutatóujjú, kenetteljes prelegálásnak. Ám ha az alkotók nincsenek tisztában, azazhogy nem is észlelik a választott témájukban rejlő kockázatokat, akkor olyan mű születik, mint Szikora Róbert, Lezsák Sándor és Zsuffa Tünde közös munkája, az utóbbi szerző regényén alapuló Az Ég tartja a Földet [vagy másként: Az ÉG tartja a FÖLDET] – Erzsébet, a szerelem szentje című musical, amely a tavaly áprilisi Erkel Színház-beli ősbemutatót követően most szeptember első napjaiban a Margitszigeten is a közönség elé került.
Jelenet Az Ég tartja a földet című előadásból. Fotó: Éder Vera. A képek forrása: Margitszigeti Színház
„Ez nekem kézgyakorlat volt, de mégis úgy érzem, ha valami nagyon szépet, nagyot akarok mondani, akkor ez magam előtt egy mestermunka. Én jobbat nem tudok nagyon írni.” Szikora Róbert idevágó nyilatkozata nem a bocsánatos kuszasága, hanem a megejtően keresetlen őszintesége miatt érdemel figyelmet tőlünk. A mű zenei anyaga ugyanis valóban „kézgyakorlat” jellegű, vagyis olyan, már készen talált megoldások rutinszerű csoportosítása, amely egészében alkalmas arra, hogy a hallgatóban felidézzen egy zsánert, amelyet legegyszerűbben – és értéksemlegesen ezredvégi magyar musicalnek lehetne nevezni. Tehát szokott rendben váltakoznak benne a lírai szólók és kettősök, a drámai összecsapások és a harsány együttesek, s mindeközben sem a zeneszerző, sem a hallgató nem kényszerül eltávolodni a közhelyesség meghitt kisvilágától. Mindez voltaképpen már az első szólószám kezdetén érzékletessé válik, amint Szekeres Adrien (mint Merániai Gertrúd) a szokott musicalprozódia érvényesítésével elénekli e királyi férjét megszólító frázisát: „Óh, Aaaaaandrás”.
Ettől a szinte súlytalan pillanattól fogva tudhatjuk, hogy mit várjunk a musical zenés-énekes szakaszaitól. Arról pedig mindjárt a cselekményt útjára indító Varga Miklós (IX. Gergely) kínosan meg-megakadó pápai igehirdetése hasznos információt kínál, hogy a mű szövegétől és dramaturgiai kidolgozásától mit remélhetünk. Egyrészt némiképp suta botladozást az obligát musicalszínpadi cselekményelemek és a legenda összekapcsolása körül, súlyosbítva a bánki merénylet és az Aranybulla idepasszításának kényszerével. Másrészt minden önreflexiótól mentes, nagyobbára egyenesen szakrális felhangú üzenetek garmadáját. Ilyen például mindjárt a darab címe, amelyet persze tüstént az előadás első perceiben a lelkünkre kötnek, úgy is mint „nagy titkot”: az ég tartja a földet. A néző alighanem már ekkor megértheti a megfogalmazásban rejlő magasztos üzenetet, ám a biztonság kedvéért még számos alkalommal elhangzik a színpadon ez a fordulat. De ilyen az a mozzanat is, midőn a kereszt szó rímévé a „soha el nem ereszt” válik. Vagy amikor, immár napi jellegű üzenet gyanánt felhívják a figyelmünket az iszlám harcosok összetartására, mellyel szemben „ha Európa nem fog össze”… Igaz, ugyanitt picit zavarba ejtő a nem szabad elszigetelődnünk kitétele.
A mű, amelyben Erzsébet nemcsak adományokat oszt és csodákat tesz, de testvérének még azt is megjósolja, miszerint „IV. Béla király leszel”, szóval a mű Cseke Péter rendezésében került színre ezúttal is. Ez a produkció ugyancsak tisztes közhelyismeretről tanúskodik, s miközben folytatólagosan az ég felé irányítja a tekintetét (hullik is onnan az égi áldás, rózsaszirom stb.), azért szépen bejárja a musicalrendezések bevett, jól kitaposott útvonalát. Nem Kero profizmusával, és nem is Szente Vajk sajátlagos lendületű manírjában, de azért magabiztosan, s persze jócskán támaszkodva Túri Lajos Péter koreográfiájára, aki olykor némi merészséggel még Szikora hajdanvolt gidáinak rázását is meg-megidézi.
Az előadás igazi szerencséjének mindazonáltal az bizonyult, hogy a mélyen közhelyes musical az e szintet meghaladni helyből képes főszereplőkkel jutott a margitszigeti közönség elé. Így Bori Réka (Erzsébet) vonzó nőiessége és emberi tisztasága – üdvös módon párosulva a szólamformálás igényességével – rögvest sok mindent hitelesített, ha épp nem is a szentség, „csupán” a nívós musicaljátszás szintjén. Lajos őrgróf szerepében pedig Koltai-Nagy Balázs lépett színpadra, akiről legkésőbb az augusztus 20-i monstre és évfordulós István, a király-produkció révén mindenki észbe vehette, hogy istenáldotta zenésszínházi tehetség. Most hanyagul körülrajzolt férji-uralkodói szerepében is képesnek mutatkozott arra, hogy megszólalásaival, énekhangjával és nem mellesleg színpadi jelenlétének szexepiljével testet adjon figurájának és tétet kölcsönözzön az őrgróf cselekménybeli téblábolásának.
Kettejük körül alakok egész serege mozgott: jók, rosszak és feleslegesek vegyesen. Lelhető például a darabban egy tökéletesen haszontalan mellékszál: az anyaőrgófné által megzsarolt udvarhölggyel és az ő halottnak hitt, ám valójában csak elrekkentett törvénytelen leánygyermekével. De a darab közepén felbukkant, majd jó ideig passzív jelenlétre kárhoztatott Szabó P. Szilveszter (Magister Konrád) is inkább csak üresben járatta ismert démonikus színpadi kisugárzását. (Varga Miklós pápájának és Körtvélyessy Zsolt császárának még ennek a töredéke sem jutott.) Az Erzsébet életét megkeserítő anyós, Zsófia (épp mint Sissi történetében) megformálója, Märcz Fruzsina nagy erőbedobással acsarkodta végig szereplését, míg a férjét adó Szerednyey Béla (Hermann gróf) példás fegyelemmel terült el a színre becipelt halálos ágyán. Bölcsen belátva, hogy ilyen szerepben nem lehet csodát művelni. Ahogyan ezúttal a főszerepben sem.
Az előadás adatlapja a Margitszigeti Színház oldalán itt található.