Revizor: Két erős nő, hasonló indíttatásokkal, célokkal, szabadságvágyakkal. Két korszak képviselői, de valamikor az 1970-es években az akkor még kislány Bódis Kriszta ugyanabba a közösségbe jár, mint az akkor már idős Zsindelyné Tüdős Klára. Vajon véletlen volt az évtizedekkel későbbi újrafelfedezés? A téma ott szunnyadhatott régóta. Az Istenhegy-trilógia első, Kisasszonyképző című kötetében a fiatal Tüdős Klára életét írta meg. A Van Helyed Alapítvány fiataljaival lefordította egy másik, szabadságért, egyenjogúsításért küzdő nő, Amanda Gorman Ne kérdezd, kik vagyunk című verseskötetét.
Egy nagyon erős, az akkori kor konvencióit sokszor átlépő asszony – Tüdős Klára – mintát szolgáltat a sorsukat, az életüket maguk alakító bátor nőknek. De mintha az ő tükrében magadról is, az elszántságodról is beszélnél. Mennyiben párhuzamos élet a kettőtöké? Mitől izgalmas ő neked?
Bódis Kriszta: Az, hogy találtam egy előképet, nagyon különleges érzés volt. Habitusban, személyiségben kevésbé hasonlítunk, de a célok és az életpálya alakulása párhuzamos mintázatot mutat. A regényem a fikció és a valóság játéka. A hatalmas kutatást rögzítő bő jegyzetben az olvasó megtalálhatja, mi az, ami Tüdős Klára életében valóság, és az is felfejthető, hogy én milyen fikciós megoldásokkal dolgozom. Könnyű dolgom volt, mert Tüdős Klárával közös az érdeklődésünk, a céljaink, a társadalmi érzékenységünk. Küzdelmeink is hasonlóak. Mindketten teremtő lények vagyunk, vagyis azokon a területeken, ahol dolgozunk, újat hozunk létre.
A Kisasszonyképző a tervezett trilógia első kötete, a 20. század első két évtizedében, kamaszkorától felnőtté válásáig kíséri az életét, lázadásokon keresztüli útkeresését. A fiatal Tüdős Klára már magán viseli későbbi karakterének főbb vonásait.
Elképesztően fontos, hogy milyen környezetből jövünk, milyen lehetőségeket, védettséget kapunk születésünk pillanatában, mire válunk érzékennyé. Klárának is meghatározó volt a családi, társadalmi közege, az a korszellem, amiben szocializálódott. Nagyon erős az apa és az anya közvetítette dinamika, egy hagyományőrző, tradicionálisabb vonal küzd az új, a forradalmi iránnyal. A korszak – a modernizáció időszaka – erről a kettősségről szól. Ahogy én látom őt, minden cselekedetében, gondolkodásában, született feminista. Nem tagja a kor nőmozgalmainak, belülről hozza mindezt magával, sőt, a nőmozgalmak nyúlhatnának vissza őhozzá.
R: Tüdős Klára memoárban, és regényformában is megírta az életét. Te a gazdag forrásanyag mellett a fikcióval is dolgoztál. Felszabadító volt számodra 21. századi szempontok szerint felépíteni a 20. századi asszony életét?
BK: A Csizma az asztalon és a Rongyok című kézirat Tüdős Klára visszaemlékezései. Azzal játszottam a regény struktúráját, hangját, megközelítését tekintve, hogy nem a visszaemlékező szemszögéből írtam meg az életét, hanem születésétől újraépítettem a karakterét.
R: Az, hogy te távolabbról nézed őt, adott játékteret, ellépési lehetőségeket?
 |
BK: Ez a megközelítésem lényege, ez adja a fikció szabadságát, hogy rekonstrukciót csinálok. Az öregkori visszaemlékezéseit a háború után a szocialista diktatúrában írta, és bár az egyik külföldön jelent meg, a másik kéziratban maradt fenn, két dolog olvasható ki belőlük: a vallásos nő bűnvalló önvizsgálata és a háborút követő korszakra való reflexiója. A világháború sorsforduló volt az életében, 1943-tól részt vesz a zsidók mentésében, és a Református Nőszövetséget vezeti. Későbbi életének van egy depresszív szakasza, amit önvád, bűnbánat jellemez, ettől még mélyebbé válik a hite. Az Istenhegy-trilógia első kötetében, a Kisasszonyképzőben viszont ebből az önvádból nem érezhető semmi. Az olvasó megszereti a rakoncátlan, hatalmas vágyakkal és szabadsággal nekiinduló kislányt, ahogy ő talán sosem tudta teljesen elfogadni egykori önmagát. Azt adom vissza, amit folyamatosan elvett magától, mert úgy érezte, a szabadsága engedetlenség volt az isteni akarattal szemben.
R: Átlépi korának határait a tanulásvágyával, hogy egyetemre jusson, vállalt szabad szerelmeivel. Mennyire jellemezték őt ezek a határátlépések?
BK: Mélyen a habitusában gyökerezett a lázadás, illetve nagyon erős az őt felszabadító apai hatás. Az apja szabados, sokszor deviáns életet élt, Ady oldalán Debrecen egyik igazi bohémja volt. A házasságát követően némiképp megkomolyodva a város képviselője, megújítója, feltörekvő üzletember lett, aki végtelenül büszke az eszére, a sikereire. Az anyja épp az ellenkezője, szorongás gyötri, a lányával örök rivalizálásban él, ami arra készteti Klárát, hogy folyamatosan lázadjon, hogy szabadon élhessen. Nem akarja megtagadni a tradíciót, de a szabadságot fontosnak tartja. Már korán feltűnő a szociális érzékenysége, nyitott, demokratikus gondolkodása. Számomra külön jelentőséggel bír, ahogy mindig igyekszik az egyensúlyt fenntartani hagyomány és progresszió között. A politikában is és a magánéletében is érdekesen alakul mindez. Egy horthysta miniszterhez, Zsindely Ferenchez ment feleségül, aki Teleki Pál jobb keze, 1943-ig hű maradt Horthyhoz is, csak a német megszállás után szakított vele. Ma leegyszerűsítve látjuk ezt a történelmi korszakot, miközben nem egyszerűen a népi-urbánus, fasiszták és antifasiszták küzdelméről szól. Hihetetlenül árnyalt időszak. Ezzel a trilógia következő részeiben foglalkozom, de már a Kisasszonyképzőben látszik Tüdős Klára igénye arra, hogy integráljon, hidat építsen, és az is, hogy érti, nem fekete-fehér a világ.
R: A regényed egy erős szála Tüdős Klára levelezése a barátnőivel, szerelmével, a családjával. A nagyon személyes hangvételű levelek az ő kapcsolódásait, a kapcsolataiban elfoglalt helyét is megmutatják. Valósak ezek a levelek?
BK: Nekem fontos volt, hogy megszólaljon egyes szám első személyben, de szemben az ő időskori visszaemlékezéseivel, meg kellett találnom a fiatal Tüdős Klára hangját. Ez is a fikció része. Nem maradtak fenn levelei, nagy részüket a háború alatt, 1943-1944-ben a férje égette el, hogy se a Gestapo se az oroszok ne leljenek rá. A kiterjedt baráti köréből Etelt tartottam meg, aki valóban létezett, szellemi, lelki társa volt a svájci intézetben.
R: Az első kötetből még nem derül ki, de korának „divatdiktátora” is volt, az Operaház jelmeztervezője, csodálatosan táncolt. Ezekben a szabadságvágyát élte ki?
BK: Ez az az időszak, amikor az első világháború után a nők kénytelenek munkába állni. Felszabadító számunkra, hiszen olyan pályákat kezdenek el betölteni, amik korábban zárva voltak előttük. Klára karriertörténete nagyon hasonlít a kor forradalmi asszonyaiéhoz, velük is barátkozik. Az Iparművészeti Iskola, a művészvilág, Balázs Béláék, a Vasárnapi Kör, Lesznai Anna és még sokan hatnak rá. Az erős nők, akik alkotói pályájukon elsősorban azzal küzdenek, hogy láthatóvá váljanak a férfiak mellett. Tüdős Klára ezekben a körökben szocializálódik diákéveiben, de a családja hazarendeli és házasságra kényszeríti. Ennek körülményei igen izgalmasak és a Kisasszonyképző csúcspontját alkotják. Az Istenhegy-trilógia második könyvében már azt látjuk, hogy ugyanez az asszony Horthy konzervatív köreinek megmondóembere lesz, főleg a divatot illetően. Nem olyan, mint a többiek, mégis mindenki figyelmét vonzza kritkus gondolkodása, erős, egyedi stílusa. A Horthy-korszak celebjévé válik.
R: A hangadás, a megszólalás egy másik, hozzád közel álló, száz évvel későbbi nő – Amanda Gorman életében is nyomatékosan jelenik meg. Verseskötetét a Van Helyed alapítvány fiataljaival fordítottátok magyarra. Mennyire erős ez a párhuzam?
BK: Ezek szinte tudat alatt függnek össze, de Amanda Gorman esetében a kisebbségek reprezentációjáról és egyenjogúságáról mint eszméről és mint feladatról van szó. Ma Magyarországon számos olyan kisebbség van, amelyik nem egyenjogú, sőt, üldözött. Én az életemet arra tettem fel, hogy mindenki hozzáférjen az alapvető jogokhoz, a tudáshoz, a lehetőségekhez, az alkotáshoz. Itt kapcsolódik össze Tüdős, Gorman, a Van Helyed és az én akár alkotói, akár társadalmi munkám.
R: Amikor a Van Helyed elvállalta a kötet lefordítását, talán a legfontosabb az lehetett, hogy az Alapítvány fiataljai megmutathassák magukat.
A kötet lefordítása, megjelentetése egyértelmű üzenet. Gorman nemcsak költő, de aktivista is, aki a művészet társadalmi szerepét fontosnak tartja. A kötet fordítása kapcsán megfogalmazta, lehetőleg „fekete nő” fordítsa az első kötetét, olyasvalaki, akinek nincs hozzáférése az irodalmi élethez, szakmához, ezer lehetőséghez, amihez a többség hozzáfér. Ez a többség pedig nem veszi észre, hogy privilegizált helyzetben van. Ennek oka elsősorban a strukturális rasszizmusban gyökerezik; intézményi, egyéni és közösségi működésünk rengeteg pontján nem veszünk tudomást mások akadályairól, valós társadalmi helyzetéről, esélytelenségről, és szegregációval vagy rasszizmussal reagálunk, újratermelve az egyenlőtlenséget és kirekesztést. A Van Helyedben a tanítványaimmal úgy gondoltuk, hogy Gorman verseskötetét hátrányos helyzetből jövő roma fiataloknak kellene fordítania, de ők nincsenek jelen sem az irodalmi életben, sem a fordítók között. A Gorman műfordító projekttel azt demonstráljuk, hogyan kellene működnie a privilégiumokból való átadásnak, a helyzetbe hozásnak. Rengeteget kell még azon dolgoznunk, hogy a szegregátumokban élő, a származásuk miatt negatív megkülönböztetéssel sújtott gyerekek bármilyen pályát választhassanak. Ehhez olyan rendszert kellene felépíteni, mint amit a Van Helyed Rendszerében modelleztünk, ami megszakíthatja a szegregáció, a szegénység ördögi körét. A Van Helyed egy ilyen rendszer, és ennek a hosszútávú rendszerszemléletnek köszönhető, hogy itt vannak az angolul jól beszélő, alkotó, továbbtanuló, Amanda Gorman verseskötetét lefordító növendékeink, akikre nagyon büszke vagyok: Kala Noémi, Galambica Rozália, Penni Éva, Macsinga Géza, Galambica Péter.