Mióta Kardos-Horváth János népszerű alterpop-zenekara, a Kaukázus – néhányak örömére és még többek bánatára – idén alighanem végleg feloszlott, a hiperaktív frontember sorra újabb projektekkel véteti észre magát. Ám ahogy a saját neve alatt megjelent, Földlakó! című gyereklemez is meglehetősen felemásra sikeredett – hiszen a gyerekeket megcélzó, jellegtelen popzenéjéhez szerencsétlenül ízesült az énekesre gyakran jellemző erőszakolt bölcselkedés –, úgy a Gödörbéli Magyar Dal Napját megnyitó Kenedi is inkább a tétova útkeresés egyik állomásának, semmint ígéretes indulásnak vagy újrakezdésnek tetszik. Persze Kardos legújabb formációja még alig féltucat koncertet, ha adott, ekként pedig igazán megérdemli a jóindulatú közelítést – pláne, mivel a billentyűkre (Domokos Tibor) a Kaukázusnál nagyobb súlyt helyező zenekar itt-ott némi jótékony kísérletező szellemről tanúskodik a nehezen beizzó koncert során. Ámde Kardos legújabb szerzeményei kevéssé ragadják meg a figyelmet, a produkció pedig egészében, a középutas gitárzenét és a kispálos manírokat tekintve, még mindig bőven besorolható az ún. bölcsészrock kategóriájába. Így leginkább annak örülhetünk, hogy az elődzenekar – s Kardos-Horváh – védjegyének tekinthető, erőltetett rendszerkritika (lásd a Teszkó, vagy Tartós béke című Kaukázus-dalokat) mintha kevésbé uralná el az újabb számok szövegeit – de az is lehet, hogy csak mi nem hallottuk meg a hangzavar közepette.

Kardos-Horváth János

A Kenedit váltó Takáts Eszter és zenekara dalszövegeitől mi sem áll távolabb, mint a nyílt társadalmi üzenet. Voltaképp bármilyen üzenet is csak nehezen volna kisilabizálható a gyakorta szertelenül csapongó, lányosan érzelmes, ámde leginkább homályos strófákból – melyeket egy kissé matt, kivasalt, de mégsem teljesen izgalommentes hang vezet elő jazz-popos, néhol folkos körítéssel. A már évtizedes zenei múlttal bíró énekesnő sanzonos, melankóliával teli popdalai – melyek relatív népszerűsége (Kardos-Horváth dalaihoz hasonlóan) sokban az MR2 figyelmével indokolható – aligha kecsegtetnek revelatív koncertélménnyel, s ennek fényében kimondottan pozitív fejlemény, hogy a rokonszenvesen szerény zenekartársakkal felvonuló Eszter olykor egészen élvezetes, de mindenképp komplett műsort ad. A lemezen kissé sterilnek tűnő hangzás élőben a rendesen nyúzott nagybőgő és hegedű révén érdemben gazdagodik, s mintha a frontember hangja is teltebb, erősebb, s talán színesebb volna a felvett anyagon hallhatóhoz képest. Ám azt, hogy a dalszerzés tekintetében nem igazán egyenletes a színvonal, itt sem sikerül feledtetni – Takáts Eszter zavart konferálásai és kitartó, kissé görcsös mosolygása (mely láthatóan az összes zenekari tagra átragad) pedig csak ront a helyzeten.

Konferálás terén persze Sickratman, azaz Paizs Miklós viszi el a pálmát: az elhíresült mizantróp olyan visszatetszően motyorászik két szám között, hogy az embernek tényleg kedve támad rögvest kifordulni az ajtón. Ám végül is Paizs átkötései között többé-kevésbé élvezetes és már-már komolyan vehető produkciót látunk (elvégre csak egyetlen egyszer kell újrakezdeni egy nótát) – valódi csúcspontokkal (a buta magyar slágereken gúnyolódó Evvel a dalban különösen prímán szólal meg) és egy lenyűgözően enervált zekekarral. A kesergő-siránkozó nemzettudatot – s a belőle következő nacionalizmust – kifigurázó Trubadúr végképp helyére kerül a Magyar Dal Napja kontextusában, amit az unottan üldögélő Paizs még további, a kormányzatnak címzett kiszólásokkal támogat meg – hogy aztán a műsor végén felálljon székéről, és a plafonra emelve tekintetét a Viktor nevet kezdje megszállottan kántálni. Sickratman néhány dala és egész színpadi perszónája csurig van valamiféle sértett, patetikus rezignációval, ami láthatólag csak fokozódik a zenész érése során, és úgy tetszik, hogy lassanként a patkányember számunkra kedves tulajdonságait – mint a néhol valóban megcsillanó szellemesség és a találatos gúny – is elhomályosítja. Vasárnap este legalábbis nem sok látszott belőlük.

Víg Mihály

A Sickratman után a nagyteremben föllépő Időtlen zenekar szinte eleve vesztes helyzetből indult. A Magyar Dal Napjára létrejött, állítólag egyszeri szupergrupp a nyolcvanas évek legnevesebb magyar underground hőseit léptette színpadra Bárdos Deák Ágnestől Menyhárt Jenőig, ami a hasonszőrű múltidézések néhány súlyos kudarcát felidézve (gondoljunk csak az URH 2008-as Szigetes koncertjére) legalábbis istenkísértő ötletnek tűnt. Mert a Sziámi, a Kontroll Csoport és az Európa Kiadó történelmi érdemeinek súlya alatt már önmagában is nehéz huszonöt évre rá valami érvényeset és hiteleset csinálni, s kiváltképp akkor, ha – mint erre Müller Péter Iván már többször példát adott – nem igazán veszik tekintetbe az új idők szavát. A Sziámi frontemberének előadásai az utóbbi években rendre arról tanúskodtak, hogy a pop-költő továbbra is magának vindikál valamiféle – sajnálatos módon időközben megszűnt – értelmiségi zenész-művész szerepet, ami azonban egyre kínosabb produkciókat szül. Ilyenformán aligha tekinthető szerencsésnek, hogy az Időtlen zenekar fellépése – mely leginkább és elsősorban azért mégiscsak az idő korrodáló hatását láttatta – javarész Müllerre épült. Menyhárt Jenő csupán egy tiszteletkört kapott, a dalok között pedig a Sziámi-szerzemények kerültek túlsúlyba – s hogy azokat enervált zenészek javarészt erőtlen kivitelben tálalták a közönség elé, az meglepőnek távolról sem volt nevezhető.

Meglepetéssel a Balaton családias koncertje sem szolgált, ám Víg Mihály éppen abban erős, amiben a Sziámi gyenge: azaz hitelesen tudja előadni ugyanazt a dalt ezredszerre is. A nyolcvanas évek óta aktív, egykoron újhullámos zenekar körül manapság már ritkán mozdul meg a levegő, de a konzervált minőség ma is működik, s a legújabb felállás sem kelt csalódást. Víg előbb hölgytársaságban, klarinéttal kísérve prezentál változatos dalcsokrot (elhangzik A múlt hosszúra nyúlt a Neurotictól, és a Kextől a Piros madár is), majd a hölgyek lelépte után a Balaton szokásos repertoárja kerül a középpontba, de a roppant heterogén – ballonkabátban kézlóbáló, deres homlokú rajongót és tizenéves, ugráló lányokat egyaránt tömörítő – közönség egyazon lelkesedéssel követi végig a koncertet. Víg szomorkás bölcsességgel dünnyög-morog a mikrofonba majd’ másfél óráig, s néhol ő is kritikus véleményt fogalmaz meg a rendezvény nevéhez asszociált magyarkodás kapcsán –  masszívan időtálló, kedvesen keserves számait hallgatva (mint amilyen a Pirosbetűs napok vagy a Balettcipőben) azonban mégis joggal telik meg némi örömmel és bizakodással a honfiúi kebel. Elvégre a Balaton arra emlékeztet, hogy talán mégis lehetséges hidat verni a majd’ harminc évvel ezelőtti underground hőskorszak és a mai alternatív könnyűzene közé, és hogy minden látszat ellenére azért az utóbbi sem teljesen reménytelen vállalkozás.