A Ligeti-zongoramaraton elnevezés persze nem egészen stimmel: a Fesztiválzenekar népszerű zenei „maratonjai” hosszan tartó, folyamatos zenélést jelentenek, ahogyan a maratoni futás is a leghosszabb távú – és így legtovább tartó – futószám. Ez a hangverseny azonban átlagos hosszúságú volt: különösségét az adta, hogy Ligeti György két legfontosabb zongoraciklusát – pontosabban az egyikből csak egy válogatást – három, a pódiumon egymást szabálytalan rend szerint váltó zongoraművész adta elő. Az ismeretlen címadót ez bizonyára a váltófutásra emlékeztette, csak hirtelenjében egy másik sportnyelvi kifejezés jutott eszébe, és kapva kapott rajta, hiszen már másoknak is bevált.
A hangverseny házigazdája Farkas Zoltán zenetörténész volt, aki a koncertet követően érdekfeszítő beszélgetést folytatott az est három előadójával, Borbély Lászlóval, Csalog Gáborral és Palojtay Jánossal. Inspiráló gondolatokat hallottunk a három művésztől a Ligeti-zongoraművek már-már transzcendens nehézségeiről, összefüggésrendszerükről, az előadókra gyakorolt hatásukról, valamint a „váltózongorázás” nehézségeiről és hozadékairól. A legkézenfekvőbb kérdés azonban nem tétetett fel, és így válasz sem született rá: tudniillik hogy kitől vagy kiktől származott a Ligeti-darabok „váltott lovakkal” történő előadásának gondolata, és ki választotta ki éppen őket hármójukat erre a feladatra.
Nos, akárkié volt is a döntés, szerencsésnek bizonyult. A több előadó még több fénytörésben mutatta meg a hallgatóknak Ligeti amúgy is szinte követhetetlenül sokféle hatást magába foglaló zongoraciklusait. És ez azért működött jól, azért nem vezetett zűrzavarra, mert egyrészt mindhárman maximális felkészültséggel és igényességgel közelítettek a darabokhoz, másrészt jól megkülönböztethető zenei egyéniségük ellenére játékuk jól illeszkedett egymáshoz, a mozaik harmonikus összképpé állt össze.
Csalog Gábor
A Musica ricercata 11 és a Zongoraetűdök három kötetének 18 zongoradarabja egy fél évszázadot átfogó időintervallumban született. Nem mondhatjuk, hogy a korai (1951 és 1953 között komponált) és a kései (1985 és 2001 között keletkezett) sorozat darabjai nem különböztethetők meg egymástól összbenyomásuk – sűrűségük, retorikájuk, komplexitásuk – alapján: az, hogy a kései művek „bonyolultabbak”, vagy még inkább többrétegűek, az jól hallható. Ám a zene kiszámíthatatlansága, eredetisége, a komponista határtalan felfedezőkedve már a Musica ricercatában is ugyanúgy jelen van – nem csoda, hogy a Rákosi-korszakban született Ligeti-kompozíciót csak 1969-ben mutatták be, s hogy a Magyarországon komponált művek közül éppen ez nyert leginkább polgárjogot a standard Ligeti-repertoárban.
A koncert meghallgatása után még az a kérdés is fölmerülhetett a hallgatóban, hogy a két ciklus egymástól szünettel elválasztott, kissé talán iskolás logikájú eljátszatása helyett nem lett volna-e még izgalmasabb a korai műveket a Zongoraetűdök közé keverni, ugyanúgy, ahogyan a mondott ciklus három kötetének anyagával tették. Így talán a Zongoraetűdök tételeinek harmadát sem kellett volna elhagyni – miután mindössze húsz percnyi anyagról van szó, tehát erre bizonyára nem a koncert túlságos elhúzódásától, hanem attól tartva kerülhetett sor, hogy a 11 korai és a 18 kései darab túlságosan egyenlőtlen félidőket involvált volna. Egy teljes, de kevert programot viszont bárhol ketté lehetett volna vágni…
Persze én dicsérni szeretném ezt a vibráló és felvillanyozó hangversenyt, nem pedig kárhoztatni. Már a három személyiség dinamikája odafigyelésre késztette a hallgatót. Csalog apafigura a kortárs zongorairodalom előadói között, és a másik két művész tanítványi életkorban van hozzá képest (noha sem Borbély, sem Palojtay nem volt hivatalosan Csalog-tanítvány). Ez azonban nem nyilvánult meg közvetlenül sem a játékukban, sem a gesztusaikban. Valamiféle pozitív, szolidáris légkör azonban nagyon is érzékelhető volt mind az első részben, amikor mindhárman mindvégig a pódiumon maradtak – a zongora előtt vagy a háttérben –, mind pedig a másodikban, amikor egyenként léptek színre.
Borbély László
Azt persze nem tudhatjuk, hogy a hosszas tanulási folyamatot követelő Ligeti-művek előadásában kinél mennyi szerep jutott a pillanat sugallatának, a rögtönzésnek, s így mennyire volt egyáltalán elképzelhető, hogy az előző előadó imént hallott megoldásai inspirálják a soron következőt. Viszont néha úgy kapcsolódtak össze – aligha teljesen véletlenül – az egymást követő darabok, hogy az előző darab befejező karaktere, textúrája, mozgásformája mintegy kiindulópontként szolgált a másikuk által előadott következő tétel kiindulásához; s ilyenkor jól érzékelhettük, hogy az új darab szerves folytatása az előzőnek.
Ami az egyéni különbségeket illeti, a végletekig egyszerűsítve talán úgy jellemezhetném a három zongoristát, hogy Borbélyhoz a tragikus hang, a súlyos csapások, komor színek állnak legközelebb; Palojtay játékát mindig áthatja valamifajta könnyedség, játékosság és világosság; míg Csalog szinte beskatulyázhatatlan, ő a legkiismerhetetlenebb közülük. Neki van a legtöbb arca, és talán ő az, aki a legnagyobb szenvedéllyel küzd meg azért, hogy a lehető legközelebb jusson az ideális interpretációhoz. Előadásában különleges élményt jelentett A bűvészinas varázslatos előadása vagy a Galamb borong mindent elborító, euforikus hangtömege. Palojtay izgalmasan hajlékony-beszédszerű-dinamikus játéka különösen élővé tette a Musica ricercata 4-es számú Valse-tételét, magabiztos technikája bámulatot keltett a Fanfárok című etűdben, és elhitető erővel jelenítette meg az anyagot a Fém címűben. Borbély László őserejű előadásában megrázóan hatott a Musica ricercata 9. számú, Bartók emlékének tisztelgő darabja, és a koncertet méltó módon koronázta meg az első etűdsorozat félelmetes záródarabjának, a Varsói ősznek fenségesen tragikus kicsengése.
Szerencse, hogy a Ligeti-zongoramaraton nem volt igazi sportesemény; akkor ugyanis győztest kellett volna hirdetni. Ami nem lett volna lehetséges.
Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. október 13.