Laurie Anderson. Az apró, borzashajú, acélkemény atommag. A Lenin körúton volt egy lemezbolt, két lépésre a házunktól. Tíz éven át volt ugyanaz a tizenvalahány lemezborító kitéve a kirakatába, és én, gyerekként, mint templomi freskókat bámultam őket, eszmélésem mozdíthatatlan négyzetrácsát. És középen ott állt ez a fehérzakós, fehér napszemüveges rövidhajú alak fekete-fehérben, tenyerével feszülten nyugalomra intve, halvány, fehér izzású fényben, akár egy törékeny, precíz, intenzív ufó. Big Science. Laurie Anderson, pár méterre a November 7. tértől, rendíthetetlenül pózolva első albuma borítóján.
 Laurie Anderson |
És itt áll Laurie Anderson pár méterre tőlem a Magyar Zene Háza színpadán, a posztkovid, poszttrump, chatgptís, háborús, populista hullámokon hánykolódó, szétrobbanni akaró világ peremén. Hetvenhat éves és kortalan. Apró és borzashajú, a szemét most nem takarja semmi: világoskék határozottsággal szemlél minket, ujjai a kis irányítópultján, minden nagyon egyszerű, direkt és tiszta. Kockás szürke ingruhában lépdel a kivetítő felé, aztán vissza, közelebb a közönséghez. Néha férfihangon szólal meg, néha kislányosan vékony a hangja, a mosolyából előbukkannak a gödröcskéi, aztán a következő pillanatban csendesen elkomolyodik. Szerepel és beszélget, mert az ő zenéje mindig is ez volt: folyamatos dialógus. Magával, velünk, az emlékeivel, a dülöngélő, süket világgal itt körülöttünk. Nem énekes, nem zenész. Hang a fejedben. Az üzenetrögzítő hangja, a kilőtt vadászgépek hangja, a szűkölő kutya hangja, a befagyott tó mélysötét vízének hangja.
Sorjáznak a negyven évvel ezelőtti dalok. A Big Science idején Laurie Anderson úgy sétált ki a tömegek elé a porondra a relatív ismeretlenségből, mint egy androgün hírnök, a szerény utas a jövőből, aki technológiáról, kapitalizmusról, háborúról és médiáról mesélt a maga kedves és kérlelhetetlen módján. Az O, Superman, az első, talán máig legismertebb dala, itt is hamar sorra kerül. Ki az a hang az üzenetrögzítőn? Mert nem az, akinek mondja magát. És ki hallgatja? És meddig hallgat az, aki hallgat? A gyomorszorító félelem, a tehetetlenség, a végzetes csend hatalma ellen lázadó ember hangja Andersonnál mindig a legnemesebb, legfontosabb hang. A kérdező ember a hőse. Ő maga is kérdez, akkor is, ha úgy tűnik, kinyilatkoztat. Az este gyakran emlékeztet egy modern misére, amit egy kisfiúforma idős hölgy celebrál; ő szól hozzánk a DJ pultból. És mi megadjuk magunkat az első ütemre, elbűvölve ringunk a dallamokra.
Precízen összerakott, kompakt, kilencven perces koncert. Az első dal a From the Air, a Big Science nyitódala, de játssza az It’s Not the Bullet That Kills You, It’s the Hole-t is, az első dalt, amit kislemezként kiadott, még a hetvenes években. Walk the Dog. Only an Expert, Let X = X. Néhány pillanatra James Brown és a Get on the Good Foot is beúszik. Aztán egy gyerekkori emlék: mese a tóról, veszélyről, a szavak erejéről. Anderson mögött a vásznon lebeg a kötelező videó-installáció, hiszen ez ő, a legendás multimédia művész, aki szobrásznak tanult, de hegedült, festett, novellát, verset írt, performanszokat rendezett és aztán lett belőle Laurie Anderson. A képek, a fények, a megidézett, többrétű valóság hangulatos és egyszerű. Hópehelyként szállingózó apró betűk. Krétával karistolt fekete tábla. Örvénylő csillagok. Szép, de nem akar már újítani, nem lep meg. Nem célja. A videó a tarkója mögött inkább csak kipárnáz, elhelyezi a szavait a térben. Ha egy széken ülne végig félhomályban egy mikrofonnal a kezében, akkor is le lennénk nyűgözve.
 Mesterházy Lili fotói. |
A kísérő zenekar a New York-i dzsessz-zenészekből álló SexMob. Olyan tökéletes egységben, tiszta, pontos hangzással, kiporciózott lendülettel játszanak, hogy amikor a háttérben az egyikük mellett nagy csattanással eldől egy fagott, fura kis megkönnyebbülést érzek. De Laurie-t nem zökkenti ki semmi. Siklik tovább évtizedről évtizedre. Megidézi a hőseit. Amikor a hetvenes években John Cage. Meg William S. Burroughs. És Lou Reed, aki huszonegy éven át, a haláláig a társa volt. Feltűnik halványan Reed arcéle, a szeme Anderson mögött a kivetítőn, a hangját is halljuk újra. Szól a zene, ő tágra nyílt szemmel, rezzenéstelen arccal áll a vászon előtt, érezni a mindenét befonó hiányt. „Woody Allennel szólva két fő témám volt mindig is: a szerelem és a halál” – mondja, és itt, ebben a pillanatban összenő a kettő.
De már jön is az újabb történet: amikor Yoko Ono, a zsigerig ható gyász-sikolyok mestere 2016-ban három percen át sikoltott válaszul Donald Trump elnökké választásának hírére. Anderson felszólít mindenkit, hogy Yokót követve üvöltsünk együtt. Gondoljunk bármire, ami fáj. Előzékenyen sorolja: lehet az ukrán háború, a népirtások, az összeomló ökoszisztéma („hiszen úgyis mi leszünk az első faj, amely végignézheti a saját öngyilkosságát”), a lángoló kanadai erdők, vagy „akár a ti saját, zűrös valóságotok” – és itt mindenki arra gondol és azért ordít, amiért csak akar. Felkapcsolja és ránk szórja a fényeket, és mi üvöltünk egy rövidet a Magyar Zene Házában.
Laurie Anderson itt járt és valami olyat adott nekünk, amitől kicsit jobb és kicsit szomorúbb lett minden. Friss levegő, tisztítótűz. Kíméletlen és gyengéd. És mindennek a mélyén fénylik az elpusztíthatatlan emberség, amivel odafordul az élethez. Ezzel turnézik. Ebből kaptunk egy darabot ezen az estén, ezt visszük tovább.
Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. június 13.