A magyar nyelvemlékek eddigi leggazdagabb, legátfogóbb tárlatát rendezte meg az Országos Széchényi Könyvtár. A három kicsiny terembe és a hatalmas márványlépcsőt övező folyosószakaszokba rendezett lenyűgöző információmennyiség könyvnyi olvasnivalót kínál – a falakon és a tárlókban. A kiállítás mellé nyelvemlékeinkről multimédiás honlap is készült, így az állva böngészést bátran feladhatjuk: fejhallgatóval és egy laptoppal a fotelben elmélyültebben tanulmányozhatjuk a kiállított szövegeket és kódexeket.
Bécsi Kódex (15. század középső harmada) |
A látvány elegáns, kiegyensúlyozott, a három terem a XVI. századig tárja elénk a magyar írásbeliség kezdeteit a latinnal való együttéléstől az egyházi célú magyar emlékeken át a magyar nyelvű világi írásbeliség kezdeteiig. A termek jó ízléssel, jelzésszerűen utalnak az ott elhelyezett szövegek, kódexek korának építészeti, zenei stílusvilágára, egy-egy gótikus szobor, a Nyulak szigetén épült kolostort idéző boltíves kerengő, gregorián aláfestő zene viszi vissza a látogatót a korszakba. Mintha a végére kissé elbizonytalanodna a forgatókönyv: a kódexmásolók világából kilépve hirtelen az első magyar adóslevelek egyikét olvassuk, s bár itt már nem adja magát kézenfekvően az építészeti párhuzam, viszont legalább leülhetünk. A kiállítás leghíresebb darabjai, a Tihanyi Alapítólevél, a Halotti Beszéd és Könyörgés meg az Ómagyar Mária-siralom azonban így félteremnyi helyre szorul be, pedig itt sokan elidőznének, míg a modern kiadások könyvespolcait mutató vitrin értelmetlenül sok teret kap.
A rendezettség, az elegancia és az erudíció magával ragad, valahogy mégis az az érzésünk, hogy a rendezők nem bíznak az anyagukban. Nem hisznek abban, hogy azok a szövegek, töredékek, kódexek, amelyek kutatására többen az életüket tették föl, önértéküknél fogva megállnak mint kiállítási tárgyak. Ezt a benyomást azután megerősíti a tárlat szép kiállítású, vaskos katalógusa is, mely a gazdagon illusztrált tanulmányokat megelőző bevezetőjében épp azt fejtegeti, miért is kell a „nem túl látványos” nyelvemlékeket a kort megidéző tárgyi környezetbe helyezve mintegy megeleveníteni. Pedig a mai betűipar termékeinek tengerében ezek a kézműves remekek igenis szemet gyönyörködtetőek: a puszta kalligráfia is az, a díszítés, az iniciálé csak a ráadás.
Peer-kódex (16. század első negyede) |
A címadás fontosságát aligha kell bizonygatni: a cím összefoglal, előre jelez, meghív vagy elriaszt, feltár, olykor elrejt, s mindezzel a szerzői – ezúttal kiállításrendezői – hozzáállás esszenciáját adja. Az OSZK-ban látható tárlat válogathatott a nyelvemlékekben megbúvó erőteljes (és ugyancsak sokat idézett) költői képekből, a kódexmásoló „kezek” szövegmelléki „kiszólásaiból”, címválasztása azonban a Halotti Beszéd kezdetére esett: „Látjátok feleim…” Biztonsági választás, csak semmi enigmatikusság, megfejtendő metafora, netán a kódexet létrehozó embert megidéző meghittség hangja – nem, a kiállítást látogató látja, amit látnia rendeltetik. S hallgatja is, kényszerűen, a gregoriánt és az ómagyar szöveg olvasatát egyszerre, hiába no, nem bízunk a szöveg erejében. Pedig visszahallgatnánk szívesen, kezünkbe is vennénk, ha tehetnénk, az eredeti szöveg felnagyított, ha kell, a technika révén olvashatóvá tett változatát, hiszen a röntgen, a spektroszkóp, a modern képalkotás megannyi eszköze már mindet képes a pergamen mélyrétegeiből is elővarázsolni, s ez a kutatást előre is vitte. Sajnos a „please touch” múzeumi fordulata egyelőre nem érkezett meg az OSZK-ba.
A kiállítás megtekinthető 2010. február 28-ig.