Ezt a tartalmat húzta alá a program szerkezete is: a Máté-passió afféle keresztmetszetté összeálló részletei között ugyanis hat betétszám különböző ázsiai népek kultúráját, illetve történelmét, mindenekelőtt pedig szenvedéseit képviselte. Ez látszólag a politizálás irányába térítette el a koncertet, ám napnál világosabban kiderült, hogy Fischer Ivánt – aki nemcsak vezényelte és röviden kommentálta a műsort, hanem annak koncepcióját is megalkotta – valóban maga az elviselhetetlen, egész népeket sújtó szenvedés és fájdalom foglalkoztatja, nem pedig annak politikai háttere; és – igen bölcsen – attól is tartózkodott, hogy akár utalásszerűen is állást foglaljon bármelyik, az embertelenségek orgiájához vezető konfliktusban. A cél tehát vitathatatlanul szép és nemes volt; művészi megközelítése pedig, ahogy azt Fischer Ivántól megszokhattuk, eredeti és elgondolkodtató.
A passiótörténetet meg-megszakító zenei epizódokból három-három jutott a mű két részére. Az elsőben először az örmény nép által átélt 20. század eleji és közelmúltbeli megpróbáltatásokra emlékeztetett Tigran Manszurjan örmény zeneszerző Requiemjének Agnus Dei tétele. A gázai apokalipszis áldozatainak sorsát Taiseer Elias arab muzsikusnak a hagyományos arab lanton, az udon előadott improvizációi idézték fel. A tavalyi, október 7-i vérontás és emberrablások halottjait és eltűntjeit pedig Ravel Kaddisch című dalának szólóhegedű-átiratával gyászolták meg.
A képek a március 25-i koncerten készültek
A szünet után, a passió második részének betétszámaiként előbb egy indiai raga hangzott fel szitáron, Roopa Panesar előadásában, az indiai szubkontinens 20. században otthonukból elűzött lakóinak tízmilliói emlékére, egyszersmind felidézve az erőszakmentességet hirdető és gyakorló, majd az erőszak áldozatává váló Mahátma Gandhi emlékét is, mégpedig a „Geduld, Geduld” (Türelem, türelem) kezdetű tenoráriához kapcsolódva. Ezután, a háromnegyed évszázada tomboló arab-zsidó konfliktus valamikori rendeződésének távoli reményét felcsillantva, Taiseer Elias és a keretes dobon játszó izraeli zsidó Zohar Fresco együttes improvizációja és ölelése szolgált felemelő pillanatokkal. Az utolsó exkurzus pedig egy szüleinek búcsút mondó zsidó gyermek gettóban írt megrendítő versének gyermekkarra írt megzenésítése, a Sait gesund (Legyetek egészségesek) volt – ezt maga Fischer Iván komponálta erre az alkalomra.
Ennyit tehát a műsorról, amely a maga egészében izgalmas és szuggesztív volt, még ha bizonyos fokig a Bach-remekmű kohéziójának rovására is. De, tegyük hozzá, a program nem is ígért mást.
Ami a közreműködőket és teljesítményüket illeti, a Fesztiválzenekaron kívül a Cantemus Vegyeskar, illetve Gyermekkar volt a koncert főszereplője. A gyermekkar a nyitótételben, a passió egyes kórusaiban és a Fischer Iván-kompozícióban jutott szóhoz, és ugyanazt az imponálóan magas színvonalat képviselte, mint maga a felnőtt kórus. A passió-részletek úgy voltak összeválogatva, hogy csupán egy kvartettnyi szólistára legyen szükség. Ők a következők voltak: Anna-Lena Elbert (szoprán), Olivia Vermeulen („mezzoszoprán”, 18. századi fogalmak szerint: alt), Nicholas Mulroy (tenor) és Hanno Müller-Brachmann („basszbariton”, 18. századi fogalmak szerint: basszus). Csupa igen kulturált, magabiztos, a zenei kifejezésben is erős művész.
Fotók: Zentai Róbert. A képek forrása: Budapesti Fesztiválzenekar
Éneklésének átszellemültségével és letisztultságával közülük is kiemelkedett Anna-Lena Elbert, többek között a transzcendens szépségű „Aus Liebe will mein Heiland sterben” című áriában, amelyben – a két angolkürtös mellett – a fuvolaszólót játszó művésznő is tökéletesen olvadt egybe zeneileg a szólistával. Hanno Müller-Brachmann sok melegséggel és belső tűzzel adta elő Jézus szólamát – és Pilátusét is, ugyanarról az emelvényről, amelyen Jézusként a többi énekes fölé emelkedett; ez kissé groteszk hatást keltett. Nicholas Mulroy tökéletesen hajlékonyan, érzékenyen énekelt, és a szöveget is remekül deklamálta; volt azonban a hangjában valamifajta természetellenes sterilitás, falzettos szín, ami miatt nem egyszer testetlennek tűnt, különösen Müller-Brachmann mellett. Rendkívül megragadó volt számomra az „Erbarme dich” kezdetű altária, azon belül is főként a koncertmester, Daniel Bard költői, sőt szívszorító obligát hegedűszólója – amelyhez hasonlóan, gyönyörűen játszott a Ravel-darabban is.
Fischer Iván a passió első tételeiben – leghangsúlyosabban a nyitókórusban – afféle ellen-Klempererként, kifejezetten a levegős, könnyed, pianóból alig kilépő, „régizenés” hangzást részesítette előnyben. A koncert második felére azonban ezt nyomtalanul elfelejtettük, mert itt már nem takarékoskodott a sötétebb, súlyosabb, drámai karakterekkel – általában véve, a darabban és önmagában rejlő zenei gazdagság megmutatásával.
(2024. március 25., Müpa Budapest)
A koncert felvétele 2024. március 30-ig a BFZ honlapján megtekinthető!