Az ok pedig az volt, hogy ahhoz a szerintem nagyon csekély átmérőjű körhöz tartozom, amelynek tagjai a két szemükkel végigolvasták Kemény Zsigmond terjedelmes és nem könnyen fogyasztható regényét, A rajongókat. Egyik egyetemi szemináriumvezetőm – aki nem mellesleg a regénycímek magyar bajnokságán Kemény egy másik regényének ítélte az aranyérmet: Ködképek a kedély láthatárán – olvastatta el velünk; részint a romantika és realizmus metszéspontjait szemléltette rajta, részint a „sokat markol, keveset fog” népi bölcsességét.
A rajongók néhány évvel a kiegyezés előtt született, Kemény utolsó regénye; a korábbiak – Özvegy és leánya, A szív örvényei – leginkább a boldogtalan és/vagy viszonzatlan szerelmek egész sorát megélő író romantikus lelkének kivetülései, ez azonban a szerelmi szálak és komplikációk mellett vastagon merít a 17. század első harmadának erdélyi történelmi tablójából. Nem annyira az eseményekből, mint inkább a hátterükből: a törökhöz fűződő különb-különb viszonyokból, az intrikákból, a vallási háborúságból. Virtigli epika.
Az Udvari Kamaraszínház a Pozsonyi úti református templom altemplomában lakik – ha jól emlékszem, a Duna Palotából költözött ide –, maga a színházterem nem túl nagy, A rajongók premierjén talán száznegyvenen lehettünk. Érdekes, hogy itt is premierközönséggel találkoztam, de nem a szokásossal, hanem olyanokkal, akiket soha sehol máshol nem láttam; ők viszont jól ismerik egymást, örülnek az együttlétnek, szeretik ezt a helyet, ide kötődnek, és szeretik, amit itt kapnak. Közösség.
Hevesi Tóth Evelin és Illés Dániel
Andrási Attila – akivel kapcsolatban lehetett hallani némi délvidéki, vajdasági botrányokról, a Szabadkai Népszínház magyar társulata például egyenesen és keményen elküldte alig egy évvel az igazgatói kinevezése után – immár itt, az Újlipótvárosban eresztett gyökeret, és a honlapon egyebek mellett azt olvashatni róla, hogy azért szereti a történelmi darabokat, mert a múltat meg kell ismerni, hiszen az vezet a jelenhez. Nem tudnám ezt cáfolni.
Jelenleg körülbelül hat előadásból áll a repertoár – az egy Csurka-drámától eltekintve (Megmaradni) – mindet Andrási Attila írta és rendezte. Nem játszanak minden nap; áprilisban hét, májusban öt napon lesz előadás – nyilván tapasztalat, vagyis jegyeladás támasztja alá a lightos játékrendet.
Szóval érdekes képződmény, annyi biztos.
Kemény regényét is Andrási dramatizálta – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az első húsz percben úgy sorjáznak a többé és kevésbé történelmi figurák, hogy jószerivel semmit nem tudunk meg róluk azon kívül, hogy mind intrikál az összes többi ellen. A dialógusok az „ember így nem beszél” kategóriába tartoznak – hozzájuk képest direkte üdítő a Narrátort játszó Molnár Zoltán buzgalma, amellyel egyrészt a színpad jobb oldalán lévő kicsi forgót pörgeti hatalmas elánnal, másrészt széles gesztusokkal és hozzájuk passzoló felfokozott arcjátékkal előadott szövegével próbál eligazítani bennünket a történelem dzsungelében. Eléggé kudarcos vállalkozás. Ahol Kemény Zsigmond szavait halljuk, ott rájöhetünk, hogy a nyelvezete fölött alaposabban eljárt az idő, mint – teszem azt – Jókaién; de nem járunk jobban Andrási változtatásaival sem, sőt. Az meg végképp a regény mélysége, a kor, a stíl és a dramatizálás ismeretének teljes hiányáról tanúskodik, hogy az előadás végén Andrási az árulóvá zsarolt Laczkó Istvánnal megöleti a gonosz Kassai ártatlan unokaöccsét, Kassai Elemért, majd Elemér szerelme, Pécsi Debóra egy pisztollyal végez a gyilkossal. A két hulla a regényben is számszerűen megvan, de hát nem így érnek véget, és nem véletlenül nem.
A dramatizálás szolid deficitjeit képes fokozni a rendezés dilettantizmusa: jelenet lepereg, játszó kisiet, következő jelenet szereplői besietnek. Útban vannak egymásnak, mi tagadás. Nincsenek súlypontok, nincs dramaturgiai vezetőszál, a sokszor a nézőtér felől érkező színészek fölöslegesen gyalogolnak végig a széksorok közt. A rendezés nem segít kideríteni, hogy a figurák milyen viszonyban vannak egymással – ha sikerül memorizálni, hogy a gonosz intrikus Kassait az előnytelen parókát viselő színész játssza, akkor már valamivel beljebb vagyunk. Annak a bizonyos forgónak éppen lehetne valami szerepe – jelezhetné az idő múlását, vagy a cselszövés mélységét –, de hát nincsen, csak pörög, ha pörgetik.
Tokaji Csaba. Forrás: mkuk facebook-oldala
Nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a színészi alakítások is számos kívánnivalót hagynak maguk után. A Pécsi Debórát játszó Orbán Borbála, aki az érzelem kifejezését kizárólag a szép brokát (vagy selyem) szoknya gyűrögetésével oldja meg, és a beszéde is indokolatlanul széles fesztávban mozog, kifejezetten fáj a színpadnak, a többiek pedig leginkább a dalitársulatokban használatos „mondom és mutatom” játékstílust részesítik előnyben, és szépen illusztrálják a szövegüket a mozdulatokkal és a mimikával. Aki mérges, az szúrósan néz, aki elgondolkodik, a homlokát ráncolja, aki meglepődik, tágra nyitja a szemét, és csöppet még a száját is. Lengenek a karok is szaporán. Akad néhány kivétel, gondolok most az I. Rákóczi György erdélyi fejedelmet játszó Dóczy Péterre, a Laczkót játszó Juhász Károlyra és a Báthory Zsófiát alakító Hevesi Tóth Evelinre. És gondolok arra is, hogy lehetnek olyanok, akik azért játszanak itt, mert manapság bizony nehéz bármilyen munkát találni, itt meg rendesen fizetnek, remélem, mert van miből.
Nem tudom, kinél és merre „fekszik jól” ez a csapat és név szerint Andrási Attila, de nem is érdekel. Tudom viszont, hogy ma a díjakat elsősorban nem teljesítményre, hanem politikai lojalitásra adják, mégis: aki Jászai-díjat ítélt meg neki, az egészen biztosan egyetlen előadását sem látta, de tán igazi színházat sem látott soha. És azok sem, akik 2020-ban, 2021-ben és 2022-ben is háromszázmilliós állami támogatással tömték ki a színházát, mégpedig kormányhatározatban, és hát Káslertől, akinek Andrási a tanácsadója volt, tőle is kaptak még háromszázmilliót.
A rajongók díszletét és jelmezeit Papp Janó tervezte, ő az előadás legjobbja. A jelmez, igen: sok-sok drága és nehéz brokát és más súlyos anyag, múzeumba illő részletességgel kidolgozott, és nemes kiegészítőkkel, aranyszegéllyel, sujtásokkal, kövekkel, tollakkal és mindennel díszített ruhák és fejfedők, míves lábbelik, de még a legegyszerűbb „szegényember nadrágja” is finom gyöngyvászon. A tapsrendnél már csak arra bírtam gondolni, hogy három független társulat meg nem kapott egész éves költségvetésében hajlonganak a szereplők.
Az előadás adatlapja itt található.