Őszintén szólva, engem meg is lepett volna, ha Oscart ér ez az ugyan nagyon fontos témát – öregedést, magányt, elesettséget – érintő, de kissé vontatott  tempóban, csúcspontok és megrázó, feszes szerkesztés nélkül csordogáló, némileg öszvérszerű film. Az utóbbi jelzőval arra utalok, hogy – mint olvasom –  a gyanútlanabb nézők egy része a film végéig azt hihette: játékfilmet néz. Ami persze nem baj, legfeljebb akkor, ha az öszvérség nem működik zseniálisan, vagy legalábbis  meggyőzően. Itt pedig erről az utóbbiról van szó.

Pedig annyira jól kezdődik: gyorsan pergő ritmusban egy fura castingot látunk, nyolcvanas férfifejek követik egymást, pár szóval válaszolnak ugyanazokra a kérdésekre. Hamar kiderül, hogy egy hirdetésre jelentkeznek: a castingot végző karakteres arcú Romulo olyan 80 és 90 közötti független férfit keres, akinek nem okoz gondot a modern technikai eszközök  kezelése, és aki egy bizonyos megbízatással hajlandó körülbelül három hónapra beköltözni egy idősek otthonába, és onnan jelenteni.

Sergio Chamy, egy szellemileg friss, szinte fiatalos mozgású, szeriőz, halkszavú özvegyember kapja meg a munkát, és vele egy kapcsolattartásra, valamint hang- és képfelvételek készítésére használandó iPhone-t. Tisztázzák a feladatot: azt kell megfigyelnie, hogy az otthon egyik lakójával hogyan bánnak, és a helyszínről bejelentkezve rendszeresen jelentenie kell a fent említett Romulónak, aki meg a maga részéről közvetíti majd az információkat a megbízó, azaz a megfigyelendő idős hölgy rokona számára.

Maite Alberdi, a dokumentumfilm rendezőnője a detektívregényekre emlékeztető sztorival a valóságból indult ki: Chilében ugyanis valóban vannak ügynökségek, amelyek az ügyfelek által kért információt beépülős módszerrrel szerzik meg, és a bentlakásos otthonok viszonyainak ilyen fajta ellenőrzése ha nem is gyakori, de nem ismeretlen. Alberdi pedig gyakorlatilag kivárásos módszerrel végigkövette egy ilyen megbízás lefolyását.

A kiválasztott alkalmi kém be is költözik a főleg idős nők lakta otthonba. Innentől aztán meg is bicsaklik a tempó és a hangulat is; esetlegesek lesznek a történések, zavaró a kamera szerepének tisztázatlansága, a hangvétel és a hangulat pedig hullámzó. A remek alaphelyzetből  keserédes, szívfacsaró, vicces és/vagy szomorú játékfilm készülhetett volna; egy zárt mikrotársadalom jeleneteivel, felkavaró vagy megható történésekkel, érdekes  dialógokkal, mélységekbe menő következtetésekkel vagy kérdésekkel.

Annak, hogy dokumentumfilmként ez nem így működik, több oka van. Egyrészt a Kedves kémben keverednek a filmkészítés eszközei  – például az öregúr által rejtett kamerával/mikrofonnal felvett anyag azzal, amit a stáb valamilyen hamis ürüggyel készít az otthonban, miközben követi a beépített kémet is; ezen kívül van sok kifejezetten játékfilmes hangulatú, mívesen világított kép is (ez utóbbi a rendezői koncepció része, a rendező elmondása szerint a film noir hangulatát akarták megidézni), de az eredmény valahogy nem áll össze meggyőző egésszé.

Ennél azonban sokkal problematikusabbnak érzem azt, hogy a filmezett lakók többsége elesett szellemi állapotú ember, sokuk valóságérzete már láthatóan megbillent,  állapotuk erősen sérülékeny. A film ugyan nem mutat bántóan vagy ízléstelenül közszemlére tett testeket, érzéseket vagy helyzeteket (vagy csak éppenhogy), de morálisan mégis kicsit kérdőjeles a dolog. A végig rendkívül szimpatikus és finom “kém" is mintha kifejezetten kényelmetlenül érezné magát időnként. Megbízatása lejárta előtt jelzi is megbízójának, hogy részéről ennyi, ő inkább hazamenne.

Addig azonban ott tesz-vesz ebben a chilei kisvárosi öregek otthonában (a fővárostől, Santiagótól 35 kilométerre vagyunk, Talagante megyében), és kis beszélgetés-töredékekbe, pszeudo-kapcsolatokba bonyolódik a kameráról és mikrofonról egy idő múlva valószínűleg elfeledkező idős nőkkel. Az interakciók során emlék-foszlányok merülnek fel és tűnnek el ismét, ismétlődő kérdések-kérések hangoznak fel a demencia ködéből; botladozások és a testi-szellemi leépülés tanúi vagyunk. Meg annak, hogy az emberben haláláig ott van a vágy a kapcsolódásra és az elkülönülésre is.

A film nagy nyeresége maga a kém, Sergio Chamy, mert az ő finom, nyitott és elfogadó személyiségének köszönhető az, hogy mégse fájóan tolakodó amit látunk. A lassan csordogáló események – vagy inkább eseménytelenségek – hatására összeszorul a szív az öregség, a testi-szellemi hanyatlás láttán, és borús gondolataink támadnak  a magunkra maradásról.

A film a Sundance filmfesztiválon debütált januárban. Alberdi, a rendezőnő egy interjúban elmondta, hogy 300 órányi nyersanyagból vágta az a kb. 90 percet, amit láthatunk.

A Kedves kém rendezőnője és filmjének 87 éves főszereplője is Hoolywoodban volt a Covid miatt igencsak különösre sikerült díjátadó eseményen. Sergio Chamynak minden nagyon tetszett, de mindketten kicsit úgy toporogtak a kamerák előtt, mint az odavetődött vidékiek, akik tudják, hogy ez az este nem róluk szól, megtisztelve érzik magukat a meghívástól, és persze örülnek is.

A szelíd, szeretnivalóan nagypapás, madárcsontú öregúr nem csak az öregek otthonában és a chilei mozitermekben hódította meg a szíveket. Sergio Chamy újsütetű Instagramjának legutóbbi fotóján az Oscar-szobrocskával a kezében látható, bár ugye azt nem ő nyerte meg idén. A kategória (valódi) győztese, a Tanítóm, a polip (My octopus teacher) című dél-afrikai film főszereplője azonban egy fotó erejéig kölcsönadta neki, talán, hogy ezzel még teljesebb legyen "Don Sergio" Los Angeles-i élménytúrája.

"Annyira boldog vagyok!…Új élményekre szert tenni, és olyan barátokra lelni, akiktől megtelik a szív és a lélek – ezek az élet legnagyobb díjai. Nagyon köszönöm a kedvességet!" – jegyzi fel a Kedves kém a fotó mellé.