Ha a négyoldalas program betűméretére vagy a szokásos nagytermi koncert hiányára tekintünk, akkor jól érzékelhetjük: a kamara.hu is osztozik a minőségi kultúra legtöbb megnyilvánulását szorongató valahány szűk esztendő megpróbáltatásaiban. Ha viszont az – idén Thomas Mann Doktor Faustusára, egyszersmind Mefisztó, illetve az Ördög személyére épített – fesztivál tartalmát, a szereplők névsorát vesszük szemügyre, akkor a művészi ambíciók semmiféle kényszerű visszavételét nem érzékeljük. Végül pedig a programot, pontosabban a hatból öt koncertet végighallgatva – ezt már egyes számban kell fogalmaznom – úgy vélem, hogy talán sohasem éreztem még Simon Izabella és Várjon Dénes fesztiválját ilyen élménytelinek, ennyire magas hőfokúnak, egy tömbből faragottnak.
Szerepet játszhatott ebben egy új műsorszerkesztési elv is, hogy tudniillik a hangversenyek a zeneirodalom egy-egy kiemelkedő remekművének megszólaltatásával zárultak Várjon Dénes és/vagy a fesztivál valamely kiemelt szereplője/szereplői előadásában. (Kivételt jelentett a szombat délutáni hangverseny zárószáma, amely viszont a sátáni szellem kiteljesedését jelenítette meg a fesztivál középpontjában: ez egy vonóstrió volt, Gideon Klein utolsó műve, amelyet 1944-ben, a theresienstadti koncentrációs táborban komponált.)
Így hallhatta a közönség a november 16-i nyitókoncert zárószámaként Mendelssohn c-moll zongoratrióját Antje Weithaas (hegedű), Steven Isserlis (cselló) és Várjon Dénes tolmácsolásában, másnap este Beethoven op. 102-es D-dúr csellószonátáját Isserlis előadásában, szombaton este Beethoven Kreutzer-szonátáját Weithaasszal, vasárnap délelőtt Beethoven op. 111-es zongoraszonátáját Várjon Dénes megszólaltatásában, majd a zárókoncert utolsó számaként Mahler 1. szimfóniájának Bruno Waltertől származó négykezes átiratát, amelyet a két művészeti vezető szólaltatott meg. Ezek az átütő erejű produkciók mintegy tartóoszlopai voltak az egész programnak.
A fesztivál a következők külföldi zenészeket látta vendégül: Mate Bekavac (klarinét), Irène Duval (hegedű), Johannes Held (bariton), Isserlis, a Merel-kvartett és Weithaas. Szédületes névsor, de a fesztivál egésze szempontjából különösen két művész: Antje Weithaas és Johannes Held bizonyult közülük meghatározónak. Weithaas évek óta Várjon Dénes egyik legfontosabb kamarapartnere, és a fesztiválon is fellépett már korábban. De mostani közreműködéseinek súlya és az a körülmény, hogy nemrég megjelent Várjon Dénessel közös Beethoven-szonátasorozatának második lemeze, miután az első szinte diadalmenetben járta be a világot, szinte szükségszerűen irányította mérhetetlenül kedves, szerény személyére a reflektorfényt. A fesztivál másik „arca” felfedezés volt számomra, jóllehet a fiatal német bariton sokoldalú és igen aktív művész, aki ezúttal három dalcsokrot (Wolf, Busoni, Brahms) adott elő, és narrátorként is szerepelt Schoenberg Óda Napóleonhoz című kamaraművében.
Antje Weithaas
A többiek közül Isserlist és kvalitásait nem kell itt bemutatnom; Mate Bekavac két olyan darabban is rendkívüli kifejezőerőről, érzékenységről és koncentráltságról tett tanúbizonyságot, mint Berg Négy darabja klarinétra és zongorára, vagy Stravinsky klarinétra, hegedűre és zongorára komponált A katona története-szvitje. Azokban a számokban, amelyekben nem Weithaas hegedült, Irène Duval vállalta ezt a szerepet. Bekavachoz hasonlóan ő is nagy benyomást gyakorolt a közönségre: különböző „régebbi zenékben”, egy Haydn-trióban, egy gitáros Paganini-trióban és Tartini „Ördögtrilla” szonátájában egyaránt megejtően szép hangú, nagyszerű melodikus érzékkel rendelkező, mindenfajta külsőségektől tartózkodó hegedűsként mutatkozott be, aki mindehhez a Tartini-szonáta „ördögi” zárótételét is magabiztosan abszolválta.
A Merel-kvartett ezen a fesztiválon a – főként polifon – különlegességek bemutatására koncentrált: játszottak Josquin des Prez-motettaátiratot és Bach-tételeket A fúga művészetéből, eljátszották Stravinsky Kettős kánonját, valamint közreműködtek a Schönberg-óda előadásában. (Ugyanők Beethoventől egy kései kvartett-tételt is eljátszottak a pódiumbeszélgetés során.)
A külföldi előadók után íme a hazaiak. Két énekesnő is fellépett két-két dalciklussal: Rost Andrea és Megyesi-Schwartz Lúcia. Rost két igen korai Ligeti-dalciklust énekelt sok humorral, bár néha kissé forszírozott, éles fortékkal. Megyesi-Schwartz kétségkívül impozáns hanganyaga itt-ott mintha túlságosan is a középpontba került volna, és kissé puhán, lágyan formált mássalhangzói miatt a szöveg érthetősége sem volt ideális. Viszont Liszt és Brahms dalainak hangulatvilágát igen meggyőzően adta vissza, s különösen az utóbbiakban egy-két szívszorító pillanatnak, megrendítő kicsengésnek is tanúi lehettünk. Mindkettőjüknek Simon Izabella volt az ideális zongorista-partnere.
Csalog Gábor bizonyára legfontosabb közreműködését a szombat délutáni hangverseny jelentette, amelyen sajnos nem lehettem jelen: ezen egy Szkrjabin-szonátát is előadott Webern op. 27-es zongoravariációi mellett. De ezen kívül is többször közreműködött kamarapartnerként, vagy akár – a Tartini-szonátában – continuo-játékosként. Számomra legemlékezetesebb a nyitókoncerten látszott Kurtág–Liszt–Ligeti-blokkja volt, benne Liszt Hangnem nélküli bagatelljével és Mefisztó-polkájával: ezeket rendkívüli, szinte vizionárius erővel, mégis hallatlan fegyelemmel és koncentrációval tolmácsolta.
Johannes Held
Még négy művész nevéhez fűződik egyszeri, de fontos fellépés a fesztiválon. Csáki András a gitáros Paganini-trióban lépett dobogóra, technikailag igényes szólamát meggyőzően szólaltatva meg. Palojtay János a Schönberg-műben játszott meghatározó szerepet. Bársony Péter Ligeti Brácsaszonátájából játszott el két tételt. Mácsai Pál pedig nem csupán a szöveg finom árnyalatait, de magukat a hivatkozott zenéket is élethűen érzékeltetve, virtuóz módon olvasott fel részleteket a Doktor Faustus zeneelemző fejezetéből.
Mielőtt az elhangzás időrendjében röviden jellemezném a fesztivál legemlékezetesebb pillanatait, megemlítem azokat az apró negatívumokat is, amelyek nélkül a befogadó élménye még teljesebb lehetett volna. A kis programfüzet magán viselte a korlátozott terjedelem nyilvánvaló nyomait; ám ha a jövőben javulna a helyzet, mindenképpen érdemes volna feltüntetni – a dicséretes módon megadott tételcímek mellett – az énekelt szövegek szerzőinek nevét és a darabok keletkezési évét is. Utóbbi különösen kevéssé ismert szerzők, illetve hosszú időszakot átfogó, nagy stiláris változatosságot mutató életművek (pl. Schoenberg vagy Ligeti) esetében szolgálná jól a tájékozódást.
Továbbá: lehet, hogy reménytelen ügyeket képviselek, de változatlanul arra vágyom, hogy a hangversenyeken ne sötétítsék el a nézőteret. (Az utolsó napon ez nem történt meg; köszönet érte!) Túl azon, hogy fél évszázaddal ezelőtt még nem volt ritkaság a zenét partitúrával a kézben követő zenehallgató, s a műsorba meg az esetleges ismertetőbe ma is szívesen belepillantana a közönség menet közben, a diszkréten megvilágított nézőtér a nyilvános zenélés eredeti szellemét őrzi. Vagyis előadó és hallgatója partnerként osztozik ugyanazon a – lehetőleg minél barátságosabb – téren: egy palota zenetermén vagy egy polgári szalonon. A reflektorfénnyel megvilágított előadók és a sötétben gunnyasztó közönség kontrasztja viszont a show szellemét árasztja magából. Ha pedig ostornyélen vezetett kamera is száguldozik a fejek fölött a legemelkedettebb pillanatokban (ez itt szerencsére elmaradt), akkor a közönség joggal érzi magát puszta biodíszletnek a művészi produkció címzettje helyett. Sajnos ezúttal is volt oka arra, hogy másodrendű résztvevőnek érezze magát, hiszen ma már nem érvényesül az a követelmény, hogy a hangversenyteremben teljes csendnek kell lennie. Nagyszerű, hogy a Solti Terembe a Zeneakadémia legutóbbi nagy renoválása óta nem hallatszik be az utcazaj; helyét azonban átvette egy finomabb, de pianissimótól lefelé nagyon is kellemetlen zajforrás: a klíma- vagy légcserélő berendezés szakadatlan surrogása, amelynek még a konkrét hangmagassága is kivehető. Ez a fisz pedig eléggé lehangolóan hatott pl. az op. 111-es c-moll szonáta semmibe vesző C-dúr záróakkordjának lecsengésekor.
A lényeghez visszatérve: mindjárt a nyitókoncert első száma valami szokatlan, izgalmas élményt kínált: Josquin des Prez In principio erat verbum kezdetű kései motettáját olyan fenséges egyszerűséggel és nyugalommal, mégis beszédszerűen és kifejezően játszották a Merel Kvartett tagjai, Mary Ellen Woodside, Edouard Mätzener, Alessandro D’Amico és Rafael Rosenfeld, hogy egy pillanatra sem okozott hiányérzetet az énekelt szöveg hiánya.
Hugo Wolf öt Goethe-dala, melyeket Johannes Held adott elő Simon Izabella társaságában, igazi reveláció volt. Nem is tudom, mivel kezdjem: a két előadó nagyszerű összhangjával-e, vagy azzal, hogy ritkán tapasztalható meggyőzőerővel tettek tanúságot a dalszerző Wolf aligha túlbecsülhető jelentőségéről, vagy azzal, hogy milyen intenzitással keltették életre a szöveget. Annyi bizonyos, hogy a dalénekes Held fenomenális jelenség, a hangi, technikai, jellemábrázolási, dallamformálási képességeknek és egyáltalán mindenféle szükséges képességnek a tökélyt megkísértő birtokában. Az ő megrendítő, felemelő interpretációit hallgatva nehéz volt nem Fischer-Dieskau és Schreier mai utódjának gondolni őt.
Mendelssohn két zongorás triója ahhoz a jó féltucatnyi művéhez tartozik, amely súlyban, jelentőségben egyenrangú ifjúkori zseniális megnyilatkozásaival. A c-moll trió Antje Weithaas, Steven Isserlis és Várjon Dénes előadásában nem csupán erről győzte meg a hallgatót, hanem a fehér izzásig fokozódó, szenvedélyes pillanatok révén úgyszólván egy új Mendelssohnnal szembesített minket. A nem is egyszer valamelyest egyhúrúnak, az idilli-tündéri hangulatok specialistájának ábrázolt Mendelssohn darabját rendkívüli kreatív fantáziával – meseszerű képekkel, groteszk-zizegő effektusokkal, fenséges korál-hanggal és égig csapó szenvedéllyel – játszották el, igazi revelációként.
Mate Bekavac
A második nap első számában, Haydn Hob. XV:24-es D-dúr zongoratriójában mutatkozott be – Isserlis és Simon Izabella társaságában – a fesztivál fiatal hegedűse, Irène Duval. Játékát a rendkívül tartalmas, mégis karcsú és hajlékony, kristálytiszta hang és a minden szempontból kiegyensúlyozott és kontrollált, mégsem pedáns zenélés jellemzi. A három előadó látható élvezettel és el-elmosolyodva, egymással nagyszerű összhangban játszott együtt. Ha valamiből mégis kissé sok volt ebben az interpretációban, akkor az a (romantikus?) legato-ideál, amellyel szemben áll a 18. századi zene igénye az aprólékosabb tagolásra, a súlyok és oldások erősebb kontrasztjára.
A koncertet záró kései Beethoven-csellószonáta, az op. 102 no. 2-es D-dúr darab, élményszerűen csendült fel Isserlis és Várjon játéka nyomán. Megkapó volt a nyitótétel „isteni töredezettsége”, a drámai és lírai szakaszok váltakozása. A lassú tétel imaszerű emelkedettségét Isserlis a másodperc töredéke alatt tudta megteremteni első pianissimo, nem evilági, vibrato nélküli hangjaival. A harmadik tételben pedig a Nagy Fúga kemény, szinte kegyetlen hangját vetítette előre ez az előadás.
A szombat esti hangverseny nyitószámaként Mate Bekavac és Csalog Gábor játszotta el Berg op. 5-ös, klarinétra és zongorára írt Négy darabját. Bekavacról megtudtuk, hogy fölényes hangszertudás mellett a hatalmas kontrasztok, a legfinomabb nüanszok és a négyszeres pianissimók specialistája.
Schoenberg egyszerre expresszionista korszakát idéző és ugyanakkor szigorúan szeriális technikával megírt nagyszabású kamaraműve, az Óda Napóleonhoz a II. világháború idején, Amerikában született. Byron angol versét narrátorra bízta a szerző, a ezt a feladatot Johannes Held látta el remek színészi és intellektuális érzékkel, hatalmas láttató erővel. Neki, és a hangszeres szólamokat játszó Palojtay Jánosnak (zongora) és a Merel Kvartettnek köszönhetően ez a korántsem könnyen befogadható zene azonnal torkon ragadta a hallgatót, és katartikus befejezésig emelte a kompozíciót. Ez a produkció – amelyben Palojtay erőteljes és szuggesztív játékát külön ki kell emelnem – aratta a fesztivál egyik legzajosabb sikerét.
Ernest Bloch három zongorakíséretes vázlata, amelynek A zsidó életből címet adta, meglehetősen gyakran hallható. Az a bensőségesség és végtelen kifejezési gazdagság azonban, amellyel Isserlis és Simon Izabella eljátszotta, ritkaságszámba megy, és valósággal új magasságokba emelte a kompozíciót.
A zárószám, a Kreutzer-szonáta Weithaas és Várjon előadásában, nagy várakozást keltett, hiszen arra volt esélyünk, hogy egy lemezen szinte azonnal etalonná váló interpretációval élő előadásban találkozzunk. Nos, ha lehet, a valóság a várakozásokra is rálicitált, mert a darab teljes, kivételes gazdagságában bontakozott ki előttünk, a legbensőségesebb szívhangoktól a döbbenetes megváratásokon át a már-már pusztító erejű eksztázisig. A két művész játéka a természeti jelenségek mindent elsöprő erejét idézte, a zene minden porcikája élt és jelentéssel bírt; s ha talán lehet is a darabot másképp, ugyanennyire érvényes módon interpretálni, ebben az előadásban mindenesetre egy csepp gyarlóság sem volt.
A vasárnap délelőtti matinékoncertből már kiemeltem a Thomas Mannt felolvasó Mácsai Pál remeklését. Annak mintegy illusztrációjaként játszotta el Várjon Dénes az op. 111-es zongoraszonátát. A nyitótételt szinte in statu nascendi, sokszor a rögtönzés feszült légkörét felidézve szólaltatta meg, a fugatóban már-már kilépve a jól szabályozott mederből. A minden konvenciót elvető, összetett második tételnek különösen a transzcendens, földöntúli, időtlen pillanatai voltak emlékezetesek Várjon előadásában, és nagyszerűen követte a szerzőt az idő kitágításában, illetve az időtlenség érzetének megteremtésében is: abban, hogy az „isteni hosszadalmasságot” végtelenségnek érzékeljük.
A záróhangverseny a fesztivál legtartalmasabbjai közé tartozott. Első számként A fúga művészete négy tételét hallottuk a Merel Kvartettől. A Josquin-átiratban is megfigyelt tisztaságon és áttetszőségen túl az volt a legvonzóbb és legizgalmasabb vonása előadásuknak, hogy – amint arra egyes tételek bachi címadás is felbátorít – ezeket a Bach legabsztraktabb kontrapunktikus szerzeményeinek tekinthető tételeket is karakterdaraboknak tekintették. Ennek megfelelően plasztikusan stilizálták őket (pl. francia szvitzeneként), ilyen módon „lehozva őket a földre”, és közel hozva őket a hallgatóhoz.
Brahms Négy komoly énekét Johannes Helm Simon Izabella társaságában adta elő, ugyanazon a kiemelkedő szinten, mint a Wolf-dalokat. Viszont figyelemre méltó, hogy Brahms lényegesen introvertáltabb és végtelenül kifinomult világához milyen tévedhetetlen biztonsággal alkalmazkodott a két művész, csodálatosan intim és átszellemült pillanatokat idézve fel a hallgató előtt.
Stravinsky klarinétra, hegedűre és zongorára komponált átirata A katona történetéből afféle jutalomjátékként szolgált Bekavac, Weithaas és Várjon számára. Briliáns zenélésük egyben élvezetes játék volt számukra, amelynek során egymásnak adogatták a szerepeket az egyre ördögibbé váló jelenetekben. Igazán pompás mulatság volt.
A koncertet és a fesztivált egy újabb „lemezprodukció” zárta le: Simon Izabella és Várjon Dénes nemrég vette CD-re Bruno Walter négykezes átiratát Mahler 1. szimfóniájából. Az előadás bizonyította, hogy az átirat, bár nem pótolhatja az eredetit, igen sokat megőriz nem csupán a mű gazdag zenei tartalmából, hanem a hangzásélmények erejéből és sajátosságából is. A művészházaspár játéka nagy elmélyültséggel és művészi alázattal varázsolta elénk Mahler megszülető szimfonikus világát, a természetimádó, a szarkasztikus zeneszerzőt, a kabarettistát, a nagyszerű viharjelenet alkotóját vagy a népi táncjelenetek Haydn és Smetana nyomába eredő mesterét, aki mindezt egy szabadító opera fináléjának diadalittasságát idéző, eksztatikus zenével koronázta meg. Produkciójuk méltó módon zárva le ezt a nagyszerű négy napot.