Budapest 150. születésnapja alkalmából az Athenaeum Kiadó zsebkönyv-sorozata három új kötettel ajándékoz meg bennünket. Deák Judit kötetei, A Vurstlitól a Magyar Zene Házáig címet viselő a Városligetbe, a Budapest tündérkertje a Margitszigetre kalauzolja az olvasót/sétálót. Maczó Balázs szokatlanabb helyszínt választott: A rejtelmes Népszínház utcát. Három könyv, három helyszín, két szerző, két nézőpont. A helyszín kiválasztását nyilván befolyásolta a szerzők érdeklődése, szakmai útja: másképp néz egy művészettörténész antropológus egy épületre, másképp viszonyul lakóihoz, a helyszín változásaihoz, mint egy idegenvezető, aki több százszor járta végig az útvonalat, és álmából felébresztve is tévedhetetlenül mondja az odatartozó adatokat.
Kevesen lehetnek, akik vasárnapi sétájukat a Népszínház utcában és annak környékén kívánják lefolytatni, ritka az a zenerajongó, aki merő kíváncsiságból megkerüli az Erkel Színház épülettömbjét. A Rókus Kórháztól a Blaháig se sokan sétafikálnak a mai Rákóczi úton. Hogy miről maradnak le, és mit kell bepótolniuk, azt megtudhatják, ha elolvassák A rejtelmes Népszínház utcát – higgyék el, érdemes!
Maczó Balázs a Népszínház utca épületeit, építtetőit és lakóit olyan érdekesen mutatja be, hogy az embernek kedve támad a könyvvel a zsebében felkerekedni, és végigbandukolni a mára finoman szólva se jóhírűnek mondott utcán, felnézni a magasba, az izgalmas épületek ablakait, erkélyeit szemlélni, vagy kapualjakat fürkészni, régi portálok nyomait keresni, és közben elgondolkozni az idő múlásán, meg azon, hogy valamikor dicsőség volt ebben az utcában, ezekben a házakban élni, a földszinti szórakozóhelyekre járni. Vajon mitől alakul át egy utca lakossága egyre-másra, hogyan újul meg újra? A nézelődő észreveszi talán, hogy ugyan meglehetősen kopottas lett a házak eleganciája, de az értő szem mindig látni fogja a régi ragyogást. És Maczó Balázs (történelem, művészettörténet és kulturális antropológia) értő szemmel nézett, és szakember módján írta meg, amit látott, úgy, ahogy azt egy útikönyvtől elvárja az ember, közben érződik a mondatokon, hogy szeretettel adja át mindazt a jót és rosszat, amit megtudott a környékről.
A biztos szakmai tudás könnyedségével megírt, olvasmányos ismeretterjesztő szöveg mellett külön értéke a kis kötetnek a sok remek fotó a különleges sarokházakról, homlokzatokról, erkélyekről, mívesen díszített kapukról. A fényképek önmagukban is érdekes felvételek, köszönet érte a szerzőknek, Bujnovszky Tamásnak, Fáryné Szalatnyai Juditnak (Fortepan és Kiscelli Múzeum gyűjteménye).
Igazi kuriózum egyetlen utca és a kapcsolódó területek történetén keresztül követni egy városrész kialakulását, felemelkedését, hanyatlását, és remélhetőleg újravirágzását – miként lett az üres telkekből, agyagbányából, a homokos síkságból előbb állatvásár-tér, majd nyüzsgő, sokszínű, mesterembereknek otthont és műhelyt adó városi utca, hogy azután Budapest legmodernebb lakóházainak adjon teret, ma pedig kicsit megrogyva emlékeztessen a régmúltra.
„No de hogy is nézett ki ez a környék korábban? Józsefváros – ahogyan Terézváros és Ferencváros is – a 18. század folyamán alakult ki. Nevét 1777-ben kapta az uralkodó, Mária Terézia fia, a későbbi II. József után. A városrészen több fontos útvonal haladt keresztül, amelyek az ország különböző pontjai felé vezettek. A mai Népszínház utca Rákoskeresztúr és azon keresztül az Alföld felé vezetett. Ez idő tájt még nem álltak itt házak. A Kerepesre vezető út (a mostani Rákóczi út) torkolatánál 1711 óta ott állt a Szent Rókushoz címzett kápolna. Mellette 1798-ban nyílt meg a Szent Rókus Kórház, amely szegénykórházból vált közkórházzá. Emögött (a mai Blaha Lujza téren) a 18. század végén egy agyagbánya tátongott. A mai Népszínház utca körülbelül a Kiss József utcáig volt beépítve, a bal oldalon majorságok, jobbra Józsefváros földszintes, falusias házai sorakoztak. Azokon túl homokos síkság terült el. Ennek a rendezésekor aztán 1785-ben ide költöztették át a mai Erzsébet térről az állatvásárt. … A vásár közelsége vonzott bizonyos foglalkozásokat, s e szakmák művelői jellemzően itt, a vásártér körül telepedtek le. Bérkocsisok, kerékgyártók, asztalosok, kocsifényezők, lakatosok, bádogosok stb. lakóhelye volt ez a külső józsefvárosi rész …”
Azután jött a Millennium, beköszöntött a 20. század, kis időre nagy virágzás, a háború előtti fejlődés, városfejlesztés.
„Az 1910-es évek Budapestjének legmodernebb utcájában vagyunk, ahol nemcsak lakni volt sikk, de idejárni vásárolni vagy igénybe venni valamilyen szolgáltatást is. A házak homlokzatai szinte vetekednek egymással: melyik a legbátrabb, legnagyobb, legkreatívabb, egyszóval: melyik a legmodernebb. Az itteni bérháztulajdonosok városszerte azzal reprezentáltak, hogy ki tudja megfizetni a legnevesebb tervezőt, akitől rendre ötletes, újszerű építészeti megoldásokat vártak el.”
Ha nyitott szemmel és magasra emelt fejjel sétálunk a Népszínház utcán, ezeket az építészeti csodákat láthatjuk. Különleges séta lesz. Érdemes megtenni, és előtte a Sétakönyvet elolvasni.
A Népszínház utcával ellentétben a másik két színhely már hosszú ideje turistacsalogató zöldterület, noha a múltban, ahogy ezt a két könyvből megtudhatjuk, nagyon eltérő volt a funkciójuk. A múlt században aztán mindegyiknek lett saját közönsége, az egyik ingyenes közpark, a másik – a Tanácsköztársaság 133 napjától eltekintve 1948. június 10-ig – a belépti díjat megfizetni képes „disztingvált” közönség számára volt elérhető: előbb az arisztokrácia, később a gazdag nagypolgárok (talán épp a Népszínház utcai bérházak tulajdonosai) és hírneves művészek múlatták itt az időt.
A budapestiek közül nyilván sokan futottak a Margit-szigeten, andalogtak a fák alatt, kóboroltak kutyával, gyerekkel vagy gyerek nélkül, úsztak a Sportuszodában, pancsoltak a Palatinuson, sakkoztak a Széchenyi fürdőben, korcsolyáztak a Műjégpályán, jártak az Állatkertben, nézték a Királydombon az István, a királyt. Most megnézhetik a Magyar Zene Házát és nem tudják nem észrevenni a Néprajzi Múzeum új épületét sem. A Hősök tere mindennapos látvány, ahogy a Vajdahunyad vára, a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok is az, felbukkannak híradókban, filmeken és reklámban. Nincs olyan turistacsoport, akit ne hozna ide az idegenvezető, busszal vagy gyalog, hiszen két ikonikus helyről van szó. Ettől még lehetne nagyon izgalmas sétaútvonal ismertető is A Vurstlitól a Magyar Zene Házáig és a Budapest tündérkertje, de nem az. A szerző, Deák Judit, az első Pro Turismo-díjjal kitüntetett idegenvezető kétségkívül mindent tud a két helyszínről, amit egy idegenvezetőnek tudnia kell, és korrektül le is írja, amit egy ilyen vezetett sétán vagy buszos városnézésen el szoktak mondani, de ennél többet nem nagyon tud nyújtani.
A helyszínek és épületek felsorolása nem elég ahhoz, hogy izgalmas olvasmányt adjon a kezünkbe, akkor sem, ha a városligeti sétán az idegenvezető a Hősök terén minden egyes szoborról el szokta mondani, hogy ki az illető, és mettől meddig uralkodott. A szerző érezhetően igyekszik mindenről nagyjából azonos terjedelemben beszámolni, így a Városligetben egy szintre kerül a befejezetlen Biodóm, a hőlégballon az új játszótérrel és a múzeumokkal, a múlt megmaradt és eltűnt épületei a jelenkori épületekkel. Az egyhangúságot azzal igyekszik oldani, hogy beszámol személyes élményeiről (nem szeretett május elsején felvonulni) vagy idézi a turisták véleményét (a Széchenyi fürdőről azt hitték, hogy múzeum, olyan szép), mintegy alátámasztva a maga ítéletét, ilyenkor viszont nem városnéző sétán érezheti magát az olvasó, hanem azt gondolja, hogy egy idegenvezető emlékiratait olvassa.
A Budapest tündérkertje valamivel oldottabb szöveg, mert sokszor idézi a Kis- és Nagyszálló művészvendégeinek szavait, anekdotázik Krúdyról, Bródy Sándorról, Molnár Ferencről, és természetesen nem hagyja ki Arany Jánost sem, aki egy időben a nyarait hol az egyik, hol a másik szállóban töltötte, és megpihent az árnyas tölgyek alatt. A második részben az író helyét átveszi az idegenvezető, leírja a sziget látványosságait, mind a huszonhármat. Elindulunk a Margit hídtól, és meg se állunk az Árpád hídig. Minden helyszínről rövid kis ismertető, mikor épült, kik lakták, kik használták, ha van hozzá kis színes, azt is olvashatjuk, és kedvcsinálónak néhány régi és sok új fénykép, néhányuk sajnos kissé életlen. Centire kimérve kap helyet a Domonkos-rendi kolostor és a Szent Mihály-kápolna mellett az Ybl Miklós tervezte Szigeti Nagyszálló, és a tervező neve nélkül bemutatott Thermal Margitsziget, és még marad picike hely, hogy a szálloda téli csomagját (kettőt fizet, hármat kap) megemlíthesse a szerző. Szó esik itt mindenről, a bringóhintó se marad ki, és azt is megtudhatja az olvasó, hogy milyen tömegközlekedési eszközzel juthat el a Margitszigetre Pestről és Budáról.
A recenzensben felmerül a kérdés, miért született a két ismertető, ha az olvasottak szinte semmiben nem különböznek attól, amit egy hagyományos, vezetett városnézésen hallhatunk vagy bármely más útikönyvben, uram bocsá’ a Wikipédián is megtalálhatunk?