A beharangozó szöveg szabályos tiszteletadást ígér, a kerek évfordulók unalmát, a (néptánc)tudomány és a (táncház)mozgalom megalapozójának és egyik első szentjének kijáró liturgikus, unalmas soirée-t. Némi unalom, némi közhely persze akad a darabban, ám gyanítom, tudatosan belekomponálva, de erről majd később.
Martin György a magyar néptánctudomány és -kutatás megalapozója, alapvető jelentőségű tudósa, aki rövid, 1932-1983-ig tartó életében felbecsülhetetlen jelentőségű gyűjtő- és kutatómunkát végzett el, valamint jelentős értelmező-kontextualizáló tudományos munkásságot hagyott hátra. Mind az egykori és jelenlegi néptánckutatás, mind a táncházmogalom elképzelhetetlen nélküle, bartóki léptékű a jelentősége ebben a tekintetben. Ezen kívül pedig összehasonlító tánckutatással, tánctörténettel is foglalkozott, tágabb, kelet-európai kontextusban is gondolkodva.
„Mágikus térben elevenedik meg egy tudományág születése. A tudományé, amely megváltoztatta a színpadi néptáncot, lehetővé téve, hogy a városi beatzenén felnőtt, trapézfarmeros nemzedék is megismerje a falu táncát. A tudósok és a művészek is az általuk megfigyelt valóság bemutatásának lehetőségeit keresik. Az igazságot. Míg a művészet az érzelmeinkhez szól, a tudomány az értelemhez. Martin György kutatásai és megállapításai nélkül lehetetlen lenne értelmezni, mi is az, amit ma néptáncnak hívunk“ – írja az előadás színlapja.
Mindez persze így van, de aki hetvenes évekbeli fiatalokat vár, akik stilizált művházban ropják a táncházmozgalom keresztelőjén, vagy hasonló fiatal egyetemistákat és táncosokat, akik az autentikusan sáros udvaron (persze színpadi díszletként!), két pálinka között filmezik és interjúztatják Erzsi nénit és Jóska bácsit, miközben a háttérből Martin György egyik igazolványképe néz le rájuk elégedetten, majd jönnek a kalotaszegi, mezőségi, széki rendek, az csalódni fog. Hál’ Istennek.
Jelenet az előadásból.
A színpadkép valóban rejt némi mágiát: a régi felvevőgépek, állványzatok, filmtekercsek, az azokhoz időről időre odalépő, fehér kesztyűt húzó táncosok néma, múltbéli alakokként vonulnak néha a háttérben vagy éppen az előtérben. Kamerától tekercselő asztalig és vissza. A kávéscsészék táncon kívüli kézben tartása, okos kavargatása alighanem a tudományos közegre utal, mint konferenciák és megbeszélések elmaradhatatlan kellékére, hiszen néprajzi terephez inkább illenék a stampóspohár, de az félrevinné a koncepciót. Középen üres, betáncolható tér, rendezői balon, szinte szabályosan kiültetve a zenekar. A vetítőn folyamatosan pergő kézírás: magyar, angol, francia nyelvű jegyzetek, gyűjtési jegyzőkönyvek, táncszerkezeti leírások. Egy ponton Martin archív felvételről, amint éppen a cigányság tánckultúrájáról értekezik.
Martin önéletrajzából és szakirodalmi publikációiból vett idézetek szakítják meg a táncetűdöket. Mindig más-más táncos szól ki hozzánk, didaktikusan, sokszor nehéz, tudományos szöveget mond, de mindig lényegbevágót (egy „korabeli“ gyűjtő követi a megszólalót, s tartja a megszólaló elé, fölé a hosszú rúdon függő mikrofont). S a száraz tényeken, szakbarbáriádákon túl (táncdialektusok, táncjelírás) lényegi megállapításokat hallunk általában a művészetről, szorosabban a néptáncművészet egykori és mai, aktuális dilemmáiról (másolás és autentikusság, felvételek szolgai követése és kreatív újraalkotás, naturalizmus és realizmus), egykori és aktuális politikai tétekről (a különböző elnyomó rezsimek basáskodása a néptánc felett, a nacionalizmus káros hatásai – utóbbi különösen fontosnak tetszett, és önmagán túlmutató jelentőséget kapott a hosszú és remek szlovák etűdre gondolva). S nem beszélve a bevezetőben már említett, kelet-európai kontextusról: kis túlzással érdemes mindent ebben a nagyképben is értelmezni, ami magyar. Mindezek lényegi, húsbavágó üzenetek, és egytől egyig Martin György szavai. Nem Hégli Dusán didaxisa, hanem a néptánc Bartókjának ízléséről, világlátásáról, örökségéről szóló, súlyos szavak. A sajátjai. Tükör egy szakmának, hogy akit kályhának tekintenek, akire lépten-nyomon hivatkoznak, akinek azt állítják, hogy a köpönyegéből bújtak elő, mint Gogoléból a későbbi orosz irodalom: valójában fogalmuk sincs, mire, kire hivatkoznak.
A felépítés tehát egy furcsa fonálra hasonlít, vagy ha tetszik, egy többszörös áttételen futó szalagéra: táncetűdök, majd szövegrészletek, mindig a nézőtér felé fordulva, hol nyugodtan, ráérve, hosszabban, hol azonnal a tánc végeztével, zihálva, okosan artikulálva vagy tanárosan előadva. Népzenei kérdésekben a zseniálisan játszó zenekar olyik tagja is megnyilatkozik.
A fotók forrása: Ifjú Szívek Táncszínház
A duplafenekűségre példa: megtudjuk az egyik idézetből, hogy Martin nem sokra tartotta a táncfelvételekről történő szolgai másolást, nem sokra, azaz művészileg semmire, mégis látunk megejtő jeleneteket, amikor egyes folyamatok peregnek a háttérvetítésen archív felvételről, a táncosok pedig lényegében ugyanazt reprodukálják, húsz-harmincéves, erejük teljében lévő fiatalemberek, pontosan azt, amit a hatvan-hetvenéves öregek, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt. Majd egy éles váltással a tánc „megújul“, „felújítódik“, s jön az észvesztő tempó, a hatalmas mozdulatok, a tökéletes kivitelezés, mi mégis valahogy visszasírjuk, s változatosabbnak és igazabbnak érezzük azt a korábbi, esetlegesnek tűnő, szűk, takarékos mozdulatokkal operáló, akár esetlen, de mindig pontos kavalkádot, amit másolásnak hittünk. Hasonlóan ironikus gesztusként értékeltem a közhelyesen a magyar néptánc csúcsának tekintett kalotaszegi legényes búvópatakként történő vissza-visszatérését és középpontba állítását, ami egyúttal fontos utalás is Martin egyik fő kutatási területére és Mundruc-könyvére.
Néha azon kaptam magam, hogy unatkozom. Két esetben volt erről szó, egy-egy nagyon elnyújtott etűdnél, szinte komplett koreográfiák beillesztésénél, unisonók, térformák, szűrődések és kiállások, ezeket ismerem és unom, a másik pedig az egészen nyilvánvalóan arra szolgáló zenekari számok voltak, hogy a táncosok át tudjanak öltözni a következő szakaszra. Aztán eszembe jutott, hogy mindez aligha véletlen: a néptáncprodukciók két orbitális közhelyéről van szó. Az autentikusnak nevezett műsorok, koreográfiák művisége, a széles mosoly, a kiállás, a sportteljesítménnyel felérő akrobatizmus (vagy annak elvárása, még ha be is kurcintunk a nadrágba), illetve az egyes néptáncegyüttesek provinciális évadzáró műsoraiba beillesztett zenekari számok, hogy mindenki, főleg a lányok át tudjanak vedleni, mondjuk, kalotaszegiből sárközibe, a közegben otthonosan mozgók számára mind-mind fájóan ismerős processzusok. Ez lenne Martin hagyatéka? Hégli Dusánék szerint aligha.
A folyton kibillentő, tükröt tartó és csodásan keretező szövegek közül a végső Martin utolsó előadásáról szól. A táncos el is kezdi, majd a koreográfia ennek ellenére beindul, a zenekar rázendít, s mi csak azt látjuk, ahogy a tömeg közepén tátog. Martin szavait elnyomja a viseletes kavalkád, a dobogás, csettintés, csizmacsapkodás, meg a népzene zsivaja.
A végső üzenet a pólókkal és a molinóval talán túl direktnek tetszhet (Mítoszok helyett az igazságot), de arról is sokat elmond, hogy miből ért, ha ért ez a szakma. Mert véleményem szerint ez az előadás, bár Martin örökségéről szól, és alázatos, bár formabontó tiszteletadás munkássága és öröksége előtt, elsősorban egy üzenet, a néptánccsinálók szakmájának, a jelenlegi legjobb professzionális magyar táncegyüttestől, Pozsonyból. A néptáncot kedvelő nagyközönség, ha van ilyen, jól szórakozhat rajta, de mégis azt hiszem, mások ezúttal a tétek, és szándéka szerint elsősorban tükröt tart azok elé, és feladatot ad azoknak, akiknek a vájtfülűségen túl is közük van a néptánchoz.
Értsék jól. Illetve hát egyáltalán: értsék. Ennél többet nem kívánhatunk.
Az előadás adatlapja az Ifjú Szívek Táncszínház honlapján itt található.